Az első szerelem varázslata tudatlanságunk, mellyel azt képzeljük, hogy sosem érhet véget.
A tehetség és a képesség az ember életében csupán egy olyan lehetőség, mint a párkapcsolatban a szerelem. Egy jó alap, de hogy sikerül-e kibontakoztatni, felvirágoztatni és életben tartani, az a mi felelősségünk egymással szemben is.
A szerelem olyan, mint egy gyönyörű virág, amit talán nem érinthetek, de aminek az illata a kertet mindenképpen az öröm helyévé varázsolja.
A szerelmesek egykor lángoló szerelme idővel megtisztul. A szerelem egymás tökéletes megértésévé válik. Az ész és szív évről évre haladó tisztulása: ez az igazi házasság.
A szerelem a legerősebb érzelem. És ezért a legveszélyesebb is.
Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.
De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz?
Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.
Sohasem vallottam neki szerelmet szavakkal, de ha a pillantások beszélni tudnak, a sült bolond is kitalálhatta, hogy fülig szerelmes vagyok. Végre megértett és viszonozta pillantásomat – minden pillantások legédesebbikével. Mit tettem azonban én? Szégyenkezve vallom be, hogy fagyosan magamba húzódtam, mint egy csiga. Minden pillantására hidegebb lettem, és beljebb húzódtam csigaházamba, úgyhogy szegény kis ártatlan maga sem tudta végül, nem káprázott-e a szeme, és mert képzelt tévedése zavarba ejtette, igyekezett anyját távozásra rábeszélni. Szeszélyes viselkedésemmel szívtelen kalandor hírébe keveredtem: én tudom csak milyen méltatlanul.
Szerelmesnek lenni könnyű. Még akkor is, ha halálosan nehéz. Mert a szerelem csak úgy ráesik az emberre. Nem kell érte tenni semmit. Olyan, mint egy gyümölcs, ami pont a fejedre pottyan, amikor elsétálsz egy gyümölcsfa alatt. Hogy fájni fog, az biztos, de attól még édes. De egy kapcsolat… az több, mint egy koppanás. Az a gyümölcs befőzése. Sok munka van vele, és lehet, hogy felforr. Vagy, hogy nem jól ízesítetted. Esetleg kukacos gyümölcs is került bele.
Vannak, akik azt mondják: egész életükben szerelmesek életük párjába. Nem hiszek nekik. Talán irigy vagyok? Azt hiszem, nem. Vannak, akik azt mondják: ami köztünk van, már nem szerelem, hanem valami más. A szerelmük már szeretetté alakult. Ez se nagyon tetszik. Nem tiltakozom, mert biztos van ebben igazság, de olyan rohadt öregesen hangzik, nem?
A romantikus filmek mind ott érnek véget, hogy a szerelmesek örök hűséget esküsznek egymásnak. A dalok, a versek, a könyvek döntő többsége is a szerelemről szól. És ez így van jól. De – ha közhely is – az élet mégiscsak ott kezdődik, ahol a romantikus filmek véget érnek. Hogy akarnék-e filmet nézni az életről? Van nekem saját életem, minek nézném meg a tévében is?
Kamaszok és ifjak megdöbbenve szembesülnek a ténnyel, hogy „a szerelem” nem maga a boldogság – még akkor sem, ha realizálódik -, hanem (a barátsággal és sok mással együtt) a létezésnek egy olyan kiterjesztett köre, amelyikben az öröm is és a fájdalom is több és intenzívebb.
A veszedelmes szerelmi viszonyokról szóló történetek csak akkor élvezetesek, ha az olvasónak tökéletesen biztonságos szerelmi viszonya van.
A szerelemben csak a pillanat jutalmaz, az idő sohasem.
Nálunk a szavak nem számítottak. Csak az volt fontos, hogy együtt legyünk.
Elmagyarázta, milyen csókolózni azzal, akit az ember szeret. Azt mondta, megszűnik az ember körül a világ. Nem látunk, nem hallunk, nem lélegzünk, nem gondolkodunk, nem emlékszünk.
Mint szelíd tavaszi
Eső a rónára,
Ugy hulldogál csókod
Ajkamra, orcámra,
Mindenik cseppjéből
Egy-egy virág terem…
Csókzáporos tavasz!…
Virágos szerelem!…
