Mindennap írj nekem két-három sort, olyan lesz, meglátod, mint egy telefonbeszélgetés, és így nem szakadunk el egymástól, mert örökre a feleségem vagy. Egymástól távol is együtt leszünk, ugyanúgy éljük majd a napokat, noha nem ugyanazt fogjuk látni magunk körül. (…) Az én otthonom a szívedben, az én forrásom a szemedben van!

Ne sírj! Szép az ismeretlen, amikor a felfedezésére indulunk. Harcolni fogok a hazámért. Ne nézd a szememet, mert örömömben sírok, hogy teljesíthetem a feladatomat, és bánatomban, hogy te könnyezel.

Meghalok és feltámadok minden nap, minden egyes festményemben. Azért dolgozom, hogy megmutassam, amit magam sem értek, amit olyan rosszul fejezek ki, de amit azért tudok. Egyszóval a titkomat. Drága barátom, Maeterlinck… azt mondta: “Az élet titok, a halál a kulcs, az pedig, aki elfordítja a kulcsot, eltűnik titokban.”

Tudom, milyen mágikus erővel bírnak a bűnügyi regények, megmutatnak egy sereg apró részletet a mindennapi életből, ezek terelgetik a fejezeteket, egyiket a másik után, s ez igazi menekülés azok számára, akiket agyonnyom a valódi élet.