Mi a labdával és a labdáról álmodtunk. Minden idegszálunk a laszti volt. Tudod te, hogy mi mennyit gyakoroltunk? Hivatalos edzésen kívül is. Minden kényszer nélkül. Volt olyan formáció, megoldás, amit ötvenszer, százszor gyakoroltunk. Ez, meg a siker öröme aztán már vitt bennünket.
Nyerni szeretnék, teljesen mindegy, hogy hány aranyam van. Számomra az jelenti a motivációt, hogy évről évre legyőzzem a világot.
A győzelem a meccs egyetlen értelme. Ha nem azért megyünk ki, hogy győzzünk, akkor nincs értelme, hogy egyáltalán játszunk.
El sem tudom mondani, milyen érzés hatodszor is nyerni Monacóban. Bár nem a hat győzelem okozza az örömöt, hanem az évek alatt elért eredmények, különböző autókkal és motorokkal, eltérő körülmények között, kezdve az első itteni versenyemmel a Tolemannel, szörnyű időjárási viszonyok közepette. Ez a futam tényleg önmagáért beszél: Monte-Carlo különleges, mindig is az volt számomra, az első itteni versenyemtől fogva az egész pályafutásomon át.
Egy ország labdarúgásában 100 évente, ha egyszer előfordul, hogy 4-5 világklasszissal rendelkező csapat alakuljon ki és érjen el olyan sikereket, amilyeneket mi elértünk.
Olyan sportoló még nem született, aki ne szenvedett volna vereséget, mint ahogy nekünk is kijárt egy vereség, csak a legrosszabbkor jött.
Amikor labdarúgó-mérkőzést nézek, legszívesebben a következő pillanatban beállnék a kapuba, annak ellenére, hogy tudom, ez fizikailag megoldhatatlan.
Nincsenek véletlenek, és számunkra az volt megírva, hogy egy olyan időszakban legyünk válogatottak, mikor egy nemzet a végletekig el volt keseredve és a hétvégi focimeccs rövid kitörési lehetőség volt.
Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem.















