Néha minden csak akkor kezdődik, ha csendben maradsz.
Életünk belefullad a részletekbe. Az egyszerűség nagyszerű.
A majdnem halál semmit nem változtat meg. A halál mindent megváltoztat.
Nem győzhetlek le, ahogy te sem, engem. Újrakezdhetnénk, de végül úgyis ide lyukadnánk ki.
Nincs jó és rossz, csak a tetteink következményei.
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
A sakkban nincs segítségkérés. Ettől szép ez a játék. A korábbi döntéseink által meghatározott lépések halmazának rabjai vagyunk. Minden döntés drámaian megváltoztattja a lehetőségeinket. Nincs biztosítókötél, nem avatkozhat be külső erő. A sakk két ellenfél tiszta küzdelme. Vagy ebben az esetben…eggyé.
A felére sem emlékszünk annak, amit a suliban tanítottak, de mikor szenvedésről van szó, és azokról, akik okozták, mindannyiunknak olyan az emlékezete, mint egy elefántnak.
A létezés lehet gyönyörű, de lehet ocsmány is. És ez rajtad áll.
Mindennap pusztítjuk önmagunkat. Kiretusáljuk a hibáinkat, átszerkesztjük amit utálunk magunkban és módosítjuk, amit mások gyűlölhetnek. Rendezzük az identitásunkat…megfaragjuk, leszűrjük.
Néha magányos vagyok, és nem könnyű, de ez az ára annak, hogy kitaláld, mit akarsz kezdeni magaddal.
Törekedhetünk sok dologra, de nem érjük el csak azért, mert akarjuk. Inkább élem az életem közel a madarakhoz, mintsem arról álmodjak, hogy szárnyaim nőnek.
Akármit is próbálunk eltitkolni, sosem állunk készen a napra, amikor az igazság kiderül.
Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a szél, és megváltoztatott mindent, és nem csak a házakat és kerteket, megváltoztak az emberek is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról, és volt, aki a legkeményebb leckét tanulta meg: hogy az élet mindig törékeny, és nagyon gyakran igazságtalan.
Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon. Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.
A pletyka kikapcsolódás csupán. Meggondolatlan fecsegés, amit udvarias valótlanságok szőnek át. Rosszmájú spekuláció, ami nem is olyan udvarias tényeken alapul. Hogy is védhetnénk meg magunkat az efféle haszontalan pletyka mérges fullánkjaitól? Legjobb, ha egyszerűen igazat mondunk, és megvárjuk, míg az emberek elkezdenek másról pletykálni.
Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.
Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól rész veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végire szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás biztos jele. Idős korunkban, amikor a tempó lelassul és a verseny a vége felé közeledik, időnk legnagyobb részét emlékezéssel töltjük, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon hová is rohantunk annyira.
Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Lehet, hogy már nem emlékszel rá, de én komolyan gondoltam, hogy építek neked egy házat, egy hatalmas kerttel egy dombra, ahonnan tisztán lehet látni a tengert. A legmodernebb konyhával felszerelve, az alagsorban pedig lett volna egy stúdió, a szobádban a szekrényedből sosem fogytak volna ki a divatosabbnál divatosabb ruhák. Egy menedék lett volna neked, aki olyan sokat sírtál már a férfiak miatt, egy menedék, ahova mindig mosolyogva tértél volna haza.