Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.
Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. (…) Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.
Egy régi mondás szerint senki sem választhatja meg a családját. Elfogadjuk, amit a sors adott, és tetszik vagy sem, szeretjük őket vagy sem, megértjük őket vagy sem, megbirkózunk vele. Egy másik ősrégi tanítás szerint a család, amibe születünk, csak afféle kiindulási pont: etetnek, öltöztetnek, és vigyáznak ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kilépjünk a való világba, és megtaláljuk a magunk törzsét.
A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.
Könnyű úgy gyors megoldást javasolni, hogy nem tudunk sokat a problémáról, ha nem tudjuk a mögöttes okokat, vagy egyszerűen, hogy milyen mély is a seb valójában. Az első lépés a gyógyulás felé az, hogy pontosan beazonosítjuk, honnan ered a gond. De az emberek ezt nem szeretik hallani. El kell felednünk a múltat, ami ide juttatott bennünket, elhessegetni az esetleges jövőbeni komplikációkat, és ambuláns gyógyírt kell találnunk.
Az életben csak egy dolog biztos – leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.
Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.
A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.
Évente legalább egyszer kívánhatunk valamit a szülinapi gyertyák fölött. Egyesek többet is bevetnek. Szempillákat, szökőkutakat, szerencsecsillagot, és néhanap egy ilyen kívánság valósággá válik. És aztán? Olyan jó, mint gondoltuk? Sütkérezünk a boldogság meleg fényében? Vagy csak ráébredünk, hogy még hosszú a be nem teljesült kívánságaink listája?
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
Léteznek orvosi csodák. Bár mi, akik a tudományra esküdtünk fel, nem szeretünk hinni a csodák létezésében. De léteznek, történnek dolgok, amikre nincs magyarázat. Nem irányíthatjuk őket, de megtörténnek. Élünk a csodával, ha rátalálunk, átnyúlunk a szakadékon. Bár lehetetlennek tűnik, és nélkülöz minden logikát, átérünk.