Ha igazán hatékonyak akarunk lenni, meg kell szüntetni azt, ami nem működik, meg kell határozni, mi a legfontosabb. És kapaszkodj azokba a dolgokba, amik neked a legfontosabbak.

A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.

Feltételezzük, hogy az életünk nagy változásai lassan jönnek el… idővel. De ez nem igaz. A nagy dolgok egy pillanat művei. Felnőtté válni, szülővé válni… egyik pillanatban még nem vagy az, aztán a következőben már az vagy.

Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán vannak olyan sebek, amik váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az, hogy mélyre kell ásni és megkeresni a baj forrását.

Könnyű úgy gyors megoldást javasolni, hogy nem tudunk sokat a problémáról, ha nem tudjuk a mögöttes okokat, vagy egyszerűen, hogy milyen mély is a seb valójában. Az első lépés a gyógyulás felé az, hogy pontosan beazonosítjuk, honnan ered a gond. De az emberek ezt nem szeretik hallani. El kell felednünk a múltat, ami ide juttatott bennünket, elhessegetni az esetleges jövőbeni komplikációkat, és ambuláns gyógyírt kell találnunk.

Az életben csak egy dolog biztos – leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.

Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.

A sebészek okkal tanulják meg forgatni a szikét. Szeretjük azt mutatni, hogy kemény, hideg fejű tudósok vagyunk, eljátszani, hogy semmitől sem rettenünk meg, de az igazság az, hogy azért leszünk sebészek, mert azt reméljük, hogy legyőzzük, ami a lelkünk mélyén kísért minket: a gyengeség, a halál. (…) Nemcsak a sebészekre igaz. Igazából senkit nem ismerek, akit ne kísértene valaki vagy valamim, és valahányszor megpróbáljuk egy szikével kivágni a fájdalmat vagy elrejteni a szekrény mélyére, rendszerint belebukunk. Csak úgy tűnnek el a ronda foltok, ha új lapot nyitunk, vagy eltemetünk egy régi történetet, hogy végre, végre megnyugodjon.

Sokat kérünk a betegeinktől. (…) Arra kérjük őket, hogy vakon bízzanak meg bennünk. De az ironikus az, hogy a sebészek nehezen bíznak meg valakiben, mert az első naptól arra tanítanak, hogy senkiben ne bízzunk, csak önmagunkban. Csak a saját ösztöneidre hagyatkozhatsz.