A harcos tudja, hogy a nagy álmok sok kicsiből állnak, ugyanúgy, ahogy a nap fénye is milliónyi kis sugárból adódik össze.
Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.
A tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens.
De hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Végül minden álom megtalálja a maga formáját: minden szomjúság számára van hullám, minden szív számára szerelem.
Ha nem vagy képes megváltoztatni körülményeid, legalább változtass azon, ahogyan szemléled azokat. S ha sehol sem látod a remény felcsillanó jelét, csak lépj ki a mindennapokból, s hallgasd meg egy madár énekét, gondolkodj el rajta, mit mesélhet, mielőtt szárnyra kap.
Ki tudja, mit hoz a holnap. Olykor épp a felkelő nap hozza a tanácsot.
Van olyan nap, amikor azt érzed, kárpótlást kaptál minden rosszért. Amikor elérkezik egy pillanat, amelyet szeretnél megállítani, megfogni és soha el nem engedni. Soha… De el kell engedned. Ám ez a pillanat, ezek a pillanatok újra erőt adnak a következő rossz napokhoz. És így állnak össze hetek, hónapok, évek… És elérkezik a pillanat. Amit többé már nem kell elengedned.
Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.
A csodához való viszony alapjaiban határozza meg az ember életét. Nem is az a kérdés, hogy hisz-e benne, mit gondol róla, hanem az, hogy él-e vele.
A csendes többségnek mindig sikerül felülkerekedni, gyakran az uralkodó széliránnyal szemben is.
Minden nap új reménnyel ébred,
talán lesz egy új esély,
minden nap változhat az élet.
Ő már elfelejtené,
ő minden reggel úgy kel fel,
és indul kopogó szemmel,
hogy közben félni nem mer.
Kikerülöd ha jön szembe az utcán,
azt hiszed, mindent tudsz tán,
koszos gyerek csak rossz lehet,
csúnyán beszél, biztosan meglop,
ha hozzád ér, ezért otthagyod,
pedig csak enni kér.
– Van valami itt belül, amit nem vehetnek el. Nem nyúlhatnak hozzá. Ami csak a tiéd.
– Miről beszélsz?
– A reményről.
Bemegyek, visszatérek.
Remélek, nem remélek.
Fejteném, mint egy álmunk,
még mit lehetne várnunk.
Az emberi elme útja nem örömről örömre, hanem reményről reményre vezet.
Az ember életében mindig a legelső nagy csapás váltja ki a legmélyebb kétségbeesést, mert ilyenkor még nem tudjuk, hogy minden seb képes begyógyulni, és hogy a kétségbeesést egy idő után a remény váltja fel.
A szerencse az a remény, hogy valamilyen befolyásolhatatlan véletlen majd átsegíti az embert a nehézségeken. A szerencsére számítani nem más, mint lemondani a kontrollról.
Az élő még bízhat a szerencsében, de a halott csak halott marad.
A sors úgysem lehetett erősebb a közönyös bátorságnál, amely ellene szegült. Az ember, ha sorsa végképp elviselhetetlenné válik, bármikor megölheti magát. Jó volt ezt tudni, de jólesett tudni azt is, hogy semmi sincs veszve addig, amíg él.