Az szeret, aki az utadba nem áll,
Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj,
Az szeret, aki majd elenged téged,
Az szeret, aki könnyezve ért meg.
Michael Kunze
Egy társ kell, egy barát, ki megvéd, ki átölel,
ki megért, és segít, ha vigasz vagy tréfa kell,
de hagyja, hogy éljek,
szabadon, mint a lélek,
mert így vagyok csak én.
Mint két gálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én!
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már –
mondd, miért sápadt így el bennünk a fény?
Szívünkben érzés meg erő, de van, mit meg nem old,
erős a hit bennünk, látod, de minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért –
közös út, ha volt is egykor, véget ért.
Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt.
Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön.
Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak,
mily büszkén, mégis mily esendőn!