Az életemben olyan nehézségek jöttek szembe, amelyek megtanítottak arra, hogy mindenben meglássam a jót. Mert mindennek meg lehet találni a pozitív oldalát. Ez a fajta hozzáállás volt az, amely a történtek után újabb nagy lehetőségekhez vezetett: amikor elvesztettem mindkét lábamat, fogalmam sem volt arról, hogy mi tévő leszek, de azt tudtam, hogy meg kell találnom a helyzet pozitív oldalát. És meg is találtam. Úgy hiszem, ez a fajta gondolkodásmód minden élethelyzetben megállja a helyét.
Nagyon kevés maradt meg bennem a balesetből. Később tudtam csak meg, hogy Alex Taglianival ütköztem össze a pitből kifelé jövet. Az erőhatások óriásiak voltak és az emberek sikítottak. Az első emlékem egy héttel későbbre tehető. Hallottam, hogy a feleségem, Daniela szólongat. Hatalmas fájdalmaim voltak, nem tudtam elfordítani a fejem, mivel rengeteg vezetékre, elektromos eszközre voltam kötve. Több telemetriám volt, mint egy F1-es autónak! Ekkor Daniela elmondta, hogy mindkét lábamat elvesztettem. Hiszik, vagy sem, az akkor is egy jó nap volt! Életben voltam. A baleset előtt ha láttam valakit lábak nélkül, azt mondtam: inkább a halál, mint hogy én így éljek. Amikor viszont megtudtam, hogy már nekem sincsenek, hirtelen arra gondoltam, ennél nagyobb problémám sose legyen.
– nyilatkozta Zanardi 2007-ben a The Guardiannak.
Nem számít, hogy mi zúdul éppen a fejünkre, nekünk meg kell találnunk a fényt, pozitívnak kell maradnunk, és nem szabad áldozatként tekinteni magunkra.
Nekem megvan az a hibám, hogy általában nagyon jól érzem magam a bőrömben. Jól emlékszem egy reggel, amikor hatalmas pelyhekben hullott a hó, és szokás szerint nem kocsival, hanem a gyönyörű, Isar part melletti erdőben karikázva, pokoli jókedvűen, hóval borított, csupasz fejjel futottam be jó nagy sebességgel az Angol kerti kapu elé, micsoda pillantást vetett rám egy szuperliberális kolléganőm, aki világfájdalmas, elgyötört arccal, spleenesen, láthatóan kábítószeres éjszakázás után megérkezett ,,munkahelyére”,,dolgozni”. Irtó élveztem, hogy ő dühös azért, mert én élvezem, amit csinálok.
Tudom, hogy az az ember, aki az 1959-es Vogue címlapján mosolyog, öreg volt. Lehet, hogy nem külsőleg, de belsőleg igen: nem hittem a jövőben, és nagyon negatív voltam. Miközben ezen a 2019-es címlapon, ahol 81 éves vagyok, sokkal fiatalabbnak érzem magam. Lelkileg egész biztosan.
Mindig sokkal egyszerűbb negatívnak, mint pozitívnak lenni.
Muszáj pozitívan hozzáállnom a dolgokhoz, a negatív gondolatokat kizárom, azok csak gyengítenek.
Az ifjúság legnagyszerűbb sajátja az optimizmus, mert ösztönösen érzi, hogy a balszerencse csak ideig-óráig tartja, és a kudarc állandósága éppoly valószínűtlen, mint a tartós ragyogás. Előbb-utóbb mindkettő állhatatlannak bizonyul.
A rossz sokszor éppen egy jónak készíti elő az útját.
Nehéz negatívnak lennem, mert alapvetően száz százalékosan pozitív személyiség vagyok.
Az én melankóliám tele van mosollyal, nevetéssel. Azt az életfilozófiát vallom, hogy felhők sűrűsödnek ugyan az égen, de a nap mindig utat tör magának felettük.
Mert mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai.
Ha reggel azt mondod magadnak, hogy jó napod lesz, jól fogod érezni magad, és magabiztosan állsz hozzá az előtted álló feladatokhoz, akkor a tested is ehhez igazodik.
Nagyon jól érzem magam a 100 évemhez képest. Néha több energiám van, mint máskor – de soha nem kelek rosszkedvűen. Olyan érzésem van, mintha körülbelül 13 éves lennék.
Nem szabad állandóan csak a nagy célt üldözni, mert akkor örökké elégedetlen és csalódott lesz az ember. Olykor bizony meg kell állni és örülni minden apró pozitívumnak.
Minden jó lesz. A következő évek életem legcsodálatosabb évei lesznek. Nincs idő visszanézni, és azon tűnődni, mi lehetett volna.
Az én három fő tevékenységem ebben az életemben: Élek. Olvasok. Írok. Ez valamiféle fontossági sorrend is. Sok tapasztalatot, gondolatot, megfigyelést gyűjtöttem össze, amióta az aranyérmes tevékenységet folytatom. Ezeket próbálom közreadni most. Ugyanakkor tudhatni rólam, hogy soha nem veszem magam túl komolyan. Igyekszem kevesebbet sírni, mint írni. Valamint lehetőleg soha nem félni, inkább élni.
Az optimizmus a politikai atmoszféra oxigénje.
Az élet szeret téged, és a legjobbat akarja neked. Lelki békét, belső derűt, duzzadó önérzetet és önszeretetet. Megérdemled, hogy jól érezd magad az emberek társaságában, és hogy jól keress.
