Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
A félelmek mindig nagyon fontosak, mert a lélek rajtuk keresztül akar velünk közölni valamit. Nem az a bátor, aki nem veszi figyelembe a félelmeit, hanem az, aki utánajár a félelme okának.
Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeláldozás között…
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel,
és a társaság a biztonsággal…
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét,
és a bók nem esküszó…
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget:
a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével…
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez…
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget,
ha túl sokáig ér…
Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked…
A hivatallal és címmel való azonosulásban van valami csábító, aminek következtében sok férfi voltaképpen nem más, mint a társadalom által megszavazott méltóságuk. Hiábavaló dolog lenne e héj mögött személyiséget keresni. A parádés cicoma mögött csak egy szánalmas emberkét találnánk. A hivatal (vagy a mindenkori külső héj) ezért olyan csábító: mert olcsó kompenzáció a személyes fogyatékosságokért.
Cselekedj megfontoltan – ez a gyakorlati megfelelője az Ismerd tenmagadnak. Egyiket sem szabad abszolút törvénynek vagy követelménynek tekintenünk, úgy állították elénk mindkettőt, mint a céltábla feketéjét: mindig arra kell céloznunk, de nem találhatjuk mindig el. Az emberek okosabbak és boldogabbak lennének, ha különbséget tudnának tenni saját határtalan céljuk és a körülmények eléjük szabta célok között, s fokról fokra megtanulnák, mire futja eszközeikből.
Későn látjuk be, hogy erényeink kifejlesztésével együtt építjük a hibáinkat. Amazok ugyanis emezekben gyökereznek, és a gyökér titokban, láthatatlanul éppoly erővel ágazik szerte, mint a korona a napfényben. Mivel mármost erényeinket többnyire tudatosan, készakarva gyakoroljuk, fogyatkozásaink ellenben öntudatlanul törnek ránk, tehát amazokban ritkán telik örömünk, emezek ellenben szüntelenül kínoznak, gyötörnek. Itt rejlik az önismeret legnehezebb része, már-már megölő betűje.
Ki szabad igazán? Az, aki nem rabja saját szenvedélyeinek és mások szeszélyeinek.
Választhatnám a csillagokhoz vezető utat, de én inkább azt választom, amelyikre szükségem van.
Aki békében van önmagával, másokat is békén hagy.
A rossz vágyak, a rossz gondolatok, ha egyáltalában jelentkeznek, kívülről jönnek, s mihelyt belém hatolnak, erejüket vesztik, elfonnyadnak: bennem nem lel talajra a rossz.
Hogyan tudnánk felismerni, mi miatt betegeskedünk, ha egyáltalán azt se tudjuk, hogy betegek vagyunk?
Önmagamat is alig ismerem, a többieket még kevésbé, nem ítélek, legföljebb védekezem. Ez a miénk, ez a személyes magány a mindenségben. A hit, hogy része vagyunk az egésznek, egyszerre büszkeség és alázat. Eszerint minden eseménynek értelme van, és mind igazodik valami tervhez. Mindvégig építkezem, a terv percenként alakul, és közben omlás, csapás, berogyás, sorvadás. Hónaljig a múltba temetve a jövő látomásai után kapkodom, vagy a fejemet kapdosom előlük.
Van valami mentségem az életemre? Csak az, hogy ez történt. Hogy beérem-e a folytatódással? El vagyok ragadtatva ettől a lehetőségtől. A magam módján, elég udvariasan elláttam a dolgomat, nem nyafogok, nem gyűlölök, nem hivalkodom. Szép lassan kihúzódtam a forgalomból, az emlékeimmel bajlódom, de vajon valóban megesett-e velem az, amit elfelejtettem? És ha a sötétből néhány képet előhívok? Fejben sok képet gyűjtöttem, aztán úgy hagytam nyersen, egyszer talán előveszem őket. Vagy soha.
Egy férfi akkor kerül legközelebb önmagához, amikor eléri egy játékba belefeledkező gyermek komolyságát.
A legrövidebb út a kudarchoz, ha az ember a sikerhez akar hű maradni és nem önmagához.





