Nyilván elég hiú vagyok, de már dolgozom rajta, esküszöm. Nem ismerek senki mást, aki ilyen keményen dolgozott volna a saját hiúságán.
Soha életemben nem verekedtem senkivel. Mindig el tudtam kerülni az ilyen helyzeteket. Brando egyszer megmutatta nekem a kocsmai verekedésekben szerzett sebhelyeit. Azt mondta, hogy az egy zsákutca, és soha ne induljak el azon az úton. De látható örömmel mesélt nekem az útról, amelyen nem lett volna szabad elindulnom. Mesélte, hogy az apja is kocsmai bunyós volt.
A menny és a pokol közötti távolság valójában a hit és a kétely közötti különbség. Abban például nem kételkedek, hogy a betegségem olyan szakmai lehetőségektől fosztott meg, amelyek nem is voltak valódi lehetőségek. Az univerzum védelmet nyújt az elutasításon keresztül.
Ha az ember nem gyakorol egy képességet, akkor az elsatnyul, elvész. Miután vagy harminc évvel ezelőtt abbahagytam szokásomat, hogy naponta egyszer hídba megyek vagy fejen állok, nem tudok többé sem hídba menni, sem fejen állni.
A mocskos tükör, amelybe minden egyes nap belenézel, megmutatja az igazat – akkor miért hazudozol még mindig önmagadnak?
Ha zaklatják az embert, de tisztában van vele, hogy miben marad alul és miben érzi bizonytalannak magát, képes lehet megelőzni bármiféle bántalmazást vagy sértést. A zaklatóval együtt nevetheti ki önmagát, ami kifoghatja a szelet vitorlájából. Ha kevésbé vesszük a szívünkre, amit a másik mond vagy tesz, elveszíti az ütőkártyáit. Az érzések csak érzések. Másfelől pedig aki biztos önmagában, az nem zaklat másokat, hanem vigyáz a társaira. Így ha valaki ránk száll, akkor jó, ha tudjuk, hogy neki is megvannak a maga problémái, amelyeket kihasználhatunk vagy akár javíthatunk is rajtuk. A zaklató legyőzésének néha az a legjobb módja, ha segítünk neki. Ha képesek vagyunk két-három lépéssel előrébb járni, akkor irányítani tudjuk a gondolkodását, és ez esetbe észre sem veszi, hogy elkoboztuk a lelkét.
Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.
Sokan minden cselekedetükben egyetlen motívumot ismernek: hogy mit gondolnak róluk a többiek.
A gyűlölet mindig arra a valamire összpontosul, ami tudatosítja az emberben (saját) rossz tulajdonságait.
Kutatásokból tudjuk, hogy az agy életünk végéig megőrzi alkalmazkodó képességét, vagyis bármikor tudunk változtatni negatív viselkedésmintáinkon.
A változás nem mindig rossz, erről a nagynéném is meg volt győződve. Ugyanakkor nem is mindig jó. Lehet akár semleges is… vagy elviselhető. Változnak a dolgok, változnak az emberek. Én is változtam. Nekem is jogom volt hozzá. Én is akartam. Megengedtem magamnak.
Rájöttem, hogy már nem az az ember vagyok, aki keresi a kalandot, hanem az, aki fél a változástól.
Igen, megváltoztam. Olyan ember lettem, aki már tudja, hogy mi is az igazán fontos. Aki meg tudja különböztetni a valódit a hamistól. Aki megjárta a poklot és a mennyet is. Aki tudja, hogy a jók nem mindig jók, és a rosszak nem mindig gonoszak.
Megváltoztam idézetek, Önismeret idézetek, Változás idézetek
Belefáradtam, hogy bebizonyítsam másoknak, megváltoztam. Úgysem számít. És már nem akarok nekik megmutatni semmit. Kizárólag magamnak akarok megfelelni. És mielőtt bárki azt mondaná erre, hogy az nem nehéz, megjegyzem, szerintem az a legnehezebb. Magunknak megfelelni.
Az ember nem gondolja végig, hogy ő milyen ember, ám amikor valamihez viszonyítják, hasonlatosnak mondják, mustrálgatni kezdi önmagát. Valóban? Tényleg? De hiszen én csak élek. Úgy élek, ahogy (hitem szerint) kell élnie egy embernek.
Előfordult már, hogy megengedted magadnak, hogy azt tedd, amit a szíved súg? Hogy csak cselekedj anélkül, hogy gondolkodnál? Megengedted már egyetlenegyszer is magadnak, hogy a szíved nyerjen egy csatában az eszeddel szemben?
Nehéz belenézni a tükörbe, ha az ember nem akarja látni önmagát és a hibáit.
Mert ha valaki nem ura a saját életének, nem tudja elviselni, ha valaki más képes arra, amire ő nem.
Életünk leghosszabb, legbensőségesebb kapcsolatát a saját személyisegünkkel alakítjuk, jó társaságot kell magunknak nyújtanunk.
Nem feltétlenül kell mindenkinek hitelesnek lennie. (…) Egy hétköznapi embernek inkább önazonosnak kéne lenni. Ezek hallatlanul jó érzések, mint egy jó ebéd után, amikor a hasad tele van. Úgy felkelni, hogy nincs titkod, nem sunnyogsz, nem kell hazudnod, nem kell manipulálnod, nem kell félned: szerintem ennél többet az ember nem nagyon kívánhat magának.