Én sohasem fogok szántszándékkal oly helyre állni, a melyről tudom, hogy ott egy tégladarab fog a fejemre esni. De ha ilyen szerencsétlenség megtörténnék velem akaratom és szándékom nélkül, az én koponyám elég erős lesz, hogy azt kiállhassa.
Ne hagyd, hogy megszédítsen a csillogás – inkább légy tisztában az erősségeiddel.
Mindig is meg tudtam békélni azzal, amit teszek. Hogy miként? Segített a modern ember egyszerű és általános áldása: a tudathasadás.
Jó dolog megkérdőjelezni a hatalmat és küzdeni ellene, csak hogy kicsit kevésbé legyenek unalmasak a dolgok, de mindig visszatérek ahhoz a következtetéshez, hogy az embert nem lehet megváltani, és hogy a szavakat nem feltétlenül elvárt jelentésükkel is lehet leíró jelleggel használni egy-egy művészi mondatban.
Szeretek gúnyt űzni azokból a zenészekből, akikről úgy érzem, hogy plagizálnak, vagy megsértik a zenét mint művészetet, azzal, hogy kizsákmányolják műveik szégyellnivalóan szánalmas verzióit. Szeretek verset írni. Szeretem figyelmen kívül hagyni mások költészetét. Szeretem a bakelitet. Szeretem a természetet és az állatokat. Szeretek úszni. Szeretek a barátaimmal lenni. Szeretek egyedül lenni. Szeretem, ha bűntudatom van, amiért amerikai fehér férfi vagyok. Szeretek aludni. Szeretem teletömni a számat magokkal és csak úgy kiköpködni őket, miközben sétálok. Szeretem, ha az emberek boldognak és felsőbbrendűnek érzik magukat a megjelenésem láttán. Szeretem azt álmodni, hogy egy nap nemzeti szolidaritás fog uralkodni a világ fiataljai között.
A valódi gyógyulás egy olyan dekondicionáló folyamat, amely segít feloldani azokat a blokkokat, narratívákat és rugalmatlanságot, amelyek megakadályoznak abban, hogy boldogok legyünk. A gyógyulás önmagunk megismerésével és szeretetével kezdődik. Amikor látjuk és érezzük, hogy mennyi mindent hordozunk, világossá válik, hogy itt az ideje elkezdeni gyakorolni az elengedést.
A gyógyulás nem az, hogy úgy teszünk, mintha semmi rosszat nem építettünk volna be magunkba. Itt megint jöhet a gyász és siratás. Meg kell gyászolni, hogy soha az életben nem fogom tudni, hogy ki lehettem volna, hogyha nem lettek volna traumáim. Viszont az vagyok, aki vagyok, és felelős vagyok azért, amit teszek, amit mondok. A csatatér bennem van, nem pedig a világban.
Az, hogy elfogadsz valamit, nem jelenti azt, hogy helyesled is, vagy egyetértesz vele. Hanem azt, hogy tiszteletet és szabadságot kap tőled a világ. Mert ezeket önmagadnak is megadod.
Mindenki maga felelős azért, hogy milyen érzelmi állapotban van. A történésért nem, de hogy miként reagálsz a történésre, az maximálisan a te hatalmad és választásod. Mindenki maga felelős a saját érzelmi pokláért vagy érzelmi mennyországáért. Aki nem vállalja a felelősséget ezért, az örökre annak a rabszolgája marad, akit okol a saját érzelmi állapotáért. A felelősséghárításoddal beadod a jelentkezésedet önkéntes rabszolgának!
Minél inkább ura vagy magadnak, annál kevésbé akarsz hatalmaskodni másokon, és minél kevésbé vagy ura magadnak, annál jobban akarsz zsarnokoskodni mások felett. Ezért van bajban a világ évszázadok óta.
A külső választott kapcsolataid mindig az önmagaddal való kapcsolatod tükörképei.
Ha nem szólsz valamiért, ami nem tetszik neked, akkor az egyben egy tiszta felhatalmazás, hogy akkor azt az adott dolgot máskor is lehet veled csinálni. Mindig te neveled a környezetedet, hogy hogy lehet veled bánni. Ha nem húzod meg a határaidat, mások sem fogják tiszteletben tartani azt, amit nem húztál meg!
Minél többet rágódunk azon, amit nem akarunk, annál inkább benne rekedünk. Ellenben ha azzal foglalkozunk, amit akarunk, bőséget és jó dolgokat vonzunk magunkhoz.
A negativitással szembeszállni merő időpocsékolás, amennyiben valódi változásokra vágysz az életedben. Minél többet rágódsz azon, ami a terhedre van, annál inkább rád telepszik.
Ne tedd azt, amit én tettem annak idején: nem voltam hajlandó semmi újba belevágni, mert féltem, hogy elhibázom, és ostobának gondolnak. Tanulás során mindaddig hibázunk, amíg tudatalattink nem illeszti egybe a megfelelő képeket.
Végsőkig elcsigázva, az elmondhatatlan kimerültség határán túl, oly megkönnyebbülésre és oly hatalmas erőre lelhetünk, amilyenről álmodni sem mertünk, hiszen sosem mérjük föl rejtett erőforrásainkat, amíg le nem győzzük az akadályokat.
Ahogy öregszem, egyre inkább megértem, hogy milyen fontos a harmónia és a tudatosság.
Egy kicsi belefáradtam, hogy folyton nemet mondjak. Könnyen félre lehet érteni. Azért nem beszéltem eddig magamról, mert azt gondoltam, hogy nem vagyok rá képes. Azután egyszer csak úgy éreztem, hogy lenne hozzá kedvem. Miért ne? Belefáradtam, hogy folyton óvatos és tartózkodó legyek.