Ha nem tudsz róla, hogy valamit képtelen vagy megcsinálni, akkor simán megteszed.
Mindnyájan becsapjuk magunkat egy kicsit az olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyek megijesztenek. Félünk attól, hogy nem fogadnak el a munkahelyen, az iskolában vagy a Twitteren, ezért meggyőzzük magunkat, hogy nagyképűek, ostobák vagy gonoszak. Narratívákat kreálunk mások életéről, amikor valójában fogalmunk sincs, mire gondolnak, mit éreznek, vagy mivel küszködnek. Történeteket találunk ki, hogy megvédjük magunkat. Igaznak képzelünk mindenfélét magunkról és a világról, de nem azért, mert bizonyítékunk van rá, hanem mert ez az egyetlen, ami megóv attól, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem.
Nincs az a kapcsolat, karrier vagy saját névvel rendelkező ház, amely képes lenne betölteni a benned tátongó lyukat. Az anyagi világ semmit nem tud kínálni, ami belső békét és elégedettségét hozna számodra.
Az univerzum ellen nem szégyen elbukni. Önmagaddal szemben viszont tragédia.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a személyiségünk változatlan, betonbiztos valami. Állandónak véljük azt, amit szeretünk, amit nem szeretünk, vagy amiben hiszünk. Megváltoztathatatlannak gondoljuk a nemzetiségünket, a politikai beállítottságunkat, a vallási meggyőződésünket, a stílusunkat, a szexuális preferenciánkat. De valójában a legtöbb dolog, amiről azt gondoljuk, hogy mi vagyunk, tanult szokás, mintázat, és teljesen képlékeny.
Ebben is hasonlítok Orbán Viktorra, a stresszhelyzet, nyomás hatására egyre jobban működök.
Védelmet keresünk abban, hogy egyediek és különlegesek akarunk lenni, hogy a legbiztonságosabb egyházhoz, a legerősebb nemzethez, a legfelsőbb társadalmi osztályhoz, a jó társasághoz és Valakikhez szeretnénk tartozni. Mindezek a védelmi intézkedések megosztásunkhoz vezetnek, így aztán csak nő a biztonsághiány, ami a védelem igényét is tovább növeli. Persze mindezt abban az ártatlan hitben tesszük, hogy mi csak megfelelőképpen próbálunk cselekedni és a lehető legjobban élni, csakhogy ez is ellentmondás. Csakis akkor gondolhatom ugyanis komolyan, hogy eszményképek szerint kívánok élni s meg akarom jobbítani magam, ha már eleve kettéhasadtam.
Próbáltam mindig a saját fejem után menni, ami nem egyszerű. Nem vagyok simulékony, ami rengeteg konfliktust eredményezett, de úgy gondolom, az idő és a tények engem igazolnak. Nagyon sajnálom, hogy vannak, akik ezt nem hajlandók belátni, fordított helyzetben én habozás nélkül megtenném. Úgy gondolom, ettől senki nem lenne kevesebb, sőt.
Van a pszichológiában egy úgynevezett „bűnbakelmélet”, eszerint mindig találunk valakit, aki felelős a sikertelenségünkért, amiért rá kell haragudni, és ez nagyon kényelmes álmegoldás. Nehéz szembesülnünk önmagunkkal, hiszen mindenkiben van egy egészséges énközpontúság, de egy ponton túl érdemes letenni az Egót, figyelni a rossz tulajdonságainkra, változtatni, javítani. Próbálni megbékélni, és itt nem a világra gondolok, mert az őrültebb, mint valaha. Önmagunkkal, másokkal, kizárva az ártó dolgokat, már amennyire lehetséges. Levonni a következtetéseket, nem elkövetni újra és újra ugyanazokat a tévedéseket.
Ha megszűnünk előrenézni, életünket sem leszünk képesek megújítani többé.
Aki lemond az élettapasztaló merészségről, annak az erre hívogató vágyat is meg kell fojtani magában, vagyis amolyan részleges öngyilkosságot kell elkövetnie. Ebből vezethetők le azok a halálfantáziák, amelyek buzgón kísérik a kívánságokról való lemondást.
A másik embert mindig csak olyan módon értjük meg, ahogyan magunkat is értjük vagy próbáljuk megérteni. Azt, amit önmagunkban nem értünk meg, a másikban sem fogjuk megérteni.
Ha egy embernél végzetszerűen lép fel az önismeret követelménye, s azt mégis elhessegeti magától, akkor az ilyen negatív hozzáállás akár valóságos halált is eredményezhet. A szóban forgó követelmény ugyanis egyáltalán nem jelentkezne, ha járhatóak volnának más, eredményekkel kecsegtető mellékutak is. Aki zsákutcába kerül, azt onnan csak az önismeret vezetheti ki. Ha azonban ezt elutasítja magától, akkor semmiféle út nem nyílhat meg előtte.
Az ösztönök lesből támadnak rá arra, aki nem vesz tudomást róluk, és aki nem képes önmaga megalázkodni, azt megalázzák; ráadásul még legféltettebb kincsét, a szabadságát is elveszíti.
Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.
Nincs mentség arra, ha nem szánsz két percet holnapod elgondolására.
Nem a kor számít. Mindig az a fontos, sikerült-e valakinek ránevelnie magát arra, hogy kíméletlenül felmérje az élet realitásait, van-e képessége ezek elviselésére, s bensőleg felnőtt-e hozzájuk.
Mivel emberi lényekként alapvetően kerüljük a fájdalmat, és keressük az örömérzést, sokszor tudattalanul is a kisebb ellenállást választjuk, ezért lemondunk önmagunkról, a saját választásainkról azért, hogy rövid távon ne legyen konfliktusunk másokkal, ami pillanatnyilag ugyan könnyebb, ám hosszú távon óriási ára van. Mégpedig az, hogy az évek múlásával egyre kevésbé érezzük már a saját lelkünket, egyre kevésbé merünk arra a halk kis belső hangra hallgatni, és lassacskán kialszik az a gyermeki láng, amely annak idején ott lángolt bennünk.
Három dologban mindig van választásod: amire figyelsz, amit gondolsz róla, és amit teszel vagy nem teszel ez alapján.