A német népet talpra állítani csak a szabadság visszanyerésébe vetett szent hite tudja. Ennek a meggyőződésnek azonban milliók szívében kell gyökeret vernie!
Az én szememben a hazafias érzést a legjobb esetben is csak a helyi szokások táplálhatják: a lóverseny, a vadászat, a yorkshire-i puding, az amerikai szendvics és a Coca-cola. Manapság azonban ezek a helyi specialitások nemzetközivé váltak.
A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyasvalamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia.
Sajnos Magyarországon vagy agyonszeretünk valakit, vagy gyűlöljük. Fent vagy lent – középút nincs.
Néha azon gondolkodom: tényleg egy háborúra lenne szükségünk, hogy beverjük a fejünket a falba, és mi is össze tudjunk fogni?
Legnagyobb kints a’ szabadság!
Vérrel szerzik azt a’ nemzetek;
én is benned, szép szabadság!
véghetetlen kintset tisztelek.
Amikor egy válogatottat edzek, akkor azt az országot és azokat az embereket kell képviselnem. Miközben tudom, hogy mindig akadnak, akik úgy vélik, ők ezt nálam sokkal jobban csinálnák… Kapok is tanácsokat bőven. Ám töretlen bizalmat is érzek, ami nagyon jólesik.
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A templomokat a törökök, a várkastélyokat az osztrákok pusztították el. Nekünk csak romok maradtak! De ezeknek szent falai alatt kell felnőnie annak a lángoló hazaszeretetnek, annak a tetterőnek, amely a török dúlás és az osztrák elnyomatás után ismét fölemeli nemzetünket az európai nagyhatalmak közé, mint amilyen volt az Árpádok és Mátyás király idejében.
Csak a tartalmas lelkű ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak és derék, hasznos fia nemzetének.
A magyarokat olyan helyre vetette a sors, ahol mindent megtalálnak, ami a nemzet fennmaradására, fejlődésére és a legmagasabb műveltség és jólét elérésére szükséges.
Egyrészt micsoda ostoba szokás az embereknek azzal foglalkoznia, hogy egy vadidegen mit gondolhat róla… Ezt valahogy mi, magyarok, hozzuk a zsigereinkben.
Nem oly időben élünk,hogy meg kellene szaggatni az újjászületett nemzet testét; sőt azokat is, kik a jelen átalakulásnak nem barátai, igyekeznünk kell barátaivá tennünk; csak kezet fogva érhetünk czélt, s ha magunk közt összebomlunk, nem is kell külső ellenség, mert az ország maga teszi magát semmivé.
A derű, az egészséges tréfa minden időkben annyira jellemzője a magyarnak.
Nagy ritkán megcsendült a népszínműben is, másutt is egy-egy másféle, messziről-került dallam. Nem oly tetszetős, fülbemászó, nem oly hajrázó, zárkózottabb, keményebb. De mélyebben magyar, messzibb múltba mutató.
Ez elszórt dallamok hívogattak arrafelé, ahol termettek, mikor a millennium mámora elszállt, s az itt maradt sivárságban egyre bizonyosabb lett: ez nem a teljes magyar élet, kell még egy mélyebb magyarságnak lenni, igazi arcát még rejti előlünk.
Az idők a honfoglaló lélek újjászületését követelik. Mindenütt meg kell ragadni, ahol még van belőle. Azt mondhatná valaki, az ősi réteg a nemzet műveltebb feléből már kiveszett. Hisszük, hogy csak alszik, még felébreszthető, tudatosítható. A magyarság sohasem alakulhat úgy át, hogy ez a réteg kihulljon lelkéből, akkor nem lenne többé magyar. Csakúgy, mintha a nyelvből kiveszne az alapszókincs és szerkezet.
Egy magyar Erdély térkép az már valami. Részletesebb térképet el sem lehet képzelni, Erdély térképét minden magyar a szívében hordozza, és az, hogy Trianon óta Magyarország térképe és Erdély térképe két külön dolog, minden magyart fájdalommal tölt el.
Hát nem rettenetes, hogy mi magunk rosszabbak vagyunk a legátkosabb Trianonnál is…
A trianoni békeszerződés olyan méretű területcsonkítást szentesített, a nemzet oly nagy részét szorította a határokon kívülre, hogy sem a tudomány racionalizmusa, sem a politika nem tudta feldolgozhatóvá tenni a közvélemény számára.