Jártam, éltem már, sok helyen a világban, és azt kijelenthetem, hogy arányait tekintve a lakosság számához viszonyítva (lásd olimpiai érmek száma) annyi tehetséges, életrevaló ember sehol nincs, mint Magyarországon, mégha folyton ostorozom is az elmeroggyantakat. Én őszintén azt gondolom, hogy óriási dolgokra lehetne ez a maroknyi nemzet képes, ha az egymás marására fordított energiákat becsatornáznák, becsatornázná valaki az alkotó, előrevivő munkába.
Sajnos Magyarországon jellemzően kizárólag az eredményt nézzük, nem azt,hogy amögött mennyi munka rejlik. Emiatt ébred az emberekben irigység, féltékenység, holott mindkettő rettenetes, romboló érzés. El kellene jutnunk odáig, hogy akárkinek az eredményeit látjuk, az jusson eszünkbe, úristen, mennyi tanulnivalóm lenne nekem ebből, és milyen nagy munka kellett hozzá, hogy ezt mind elérje! Tisztelet érte!
Mely szép virágjában maradott légyen Magyarország is mind addig, valamig a maga nemzetéből választhatott fejedelmet, constál, és az historiák bizonyitják. De mihelyt derekasan a magok nemzetekből való electiót megutállák, megveték, idegen fejedelmek alá veték s adák magukat, micsoda haszon következék belőle? Nem egyéb két felé szakadásnál.
Senki sem lehet büszke népére, ha annak egy része ínségben él, gondterhelt, esetleg züllött. Csak testileg-lelkileg egészséges nép keltheti fel bennünk annak az öröm érzetét, hogy ehhez a néphez tartozunk, és csak az ilyen nép lehet nemzeti büszkeség tárgya. Ezt a legnagyobb büszkeséget viszont csakis az érezheti, aki ismeri népe nagyságát.











