Média idézetek

Ez a sikamlós, naturális, könnyen befogadható popkultúra nem az én világom. Nem az én generációm ügye. Volt, de már nem az. Hol vér, hol takony, hol könny, hol valami más testnedv folyik a képernyőn. Ösztönemberek járnak ösztöntáncot. Semmi bajom vele. Csak nem az én világom. Az ösztön a lényeg, erről akarok beszélni. A televízió számára ugyanis ez a legértékesebb. A Mónika show-ban nem azért láttunk tudatlan, fogatlan, képzetlen embereket, mert a televízió el akarja butítani az embereket, ahogy sokan mondják, hanem mert ezek ösztönemberek. És a tévében ők mutatnak a legjobban. A Legyen Ön is milliomos nagy találmánya az volt, hogy a játékos arcát mutatta szuperközeliben. Egyetlenegy vetélkedő nem csinálta ezt soha. És nekem az volt a dolgom, hogy az ösztöneit hozzam elő a játékosnak, gyöngyözzön a homloka, remegjen a szája széle, azt kellett mutatni, mert ez a valóságshow. A Mónika-show, a Balázs-show, meg a többiek ezt nyilván ilyen módon nem tudják előidézni, ezért agresszióval hozták létre. Akár fizikai agresszióval, akár érzelmi agresszióval. De a lényeg az, hogy ott emberek ösztönösen mutatták a legsötétebb oldalukat. Ez a televízió műfaja, ezt nézik az emberek, ez érdekli őket.

Nekem volt harminc jó évem, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Reálisnak kell lenni, és én az vagyok. Zokoghatnék, sajnáltathatnám magam, hogy jönnek a fiatalok, meg hogy ez már nem az én világom. És hogy ez a televízió bizony nem az, aminek mi annak idején gondoltuk, terveztük, szántuk… De az az igazság, hogy a televízió soha nem volt AZ. Mi tévedtünk. A tévé semmi olyanra nem való, amiről azt hittük, elengedhetetlen. Hogy messzire ne menjek: nem igaz, hogy egy műveltségi vetélkedőből lehet tanulni. Semmit sem lehet tanulni belőle. Szórakozni, izgulni, azt lehet! Saját akaratból utánanézni a dolgoknak, lehet. De tanulni? Ugyan mit? Hogyan? Az a televízió, a hetvenes évekbeli, egyszerűen diszfunkcionális volt. Ezt Vitray szokta mondani, nem? Igaza van. Súlyosat tévedtünk.