1949. okt. 22. -
francia labdarúgó, labdarúgóedző, 1996 és 2018 között az Arsenal vezetőedzője volt
Az Arsenalnál tanultam meg, hogy edzőként folyton olyan helyzetnek vagyunk kitéve, mintha orosz rulettet játszanánk: a kezdő sípszó előtt belehelyezel egy golyót a tárba, a meccs közben meghúzod a ravaszt, és reménykedsz, hogy a fegyver nem a rossz pillanatban sül el.
Mindig ezt tanítottam a csapataimnak: soha ne kételkedj, pallérozd az erényeidet, dolgozz az erősségeiden, csak így tudod ellensúlyozni a gyengeségeidet.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Gyakran elképzelem, melyek lesznek halálom után az első szavaim Istenhez. Meg fogja kérdezni, mit kezdtem az életemmel, miként éltem le. Azt válaszolom neki, hogy meccseket próbáltam nyerni! Valószínűleg egy kicsit csalódottan fogja konstatálni: „Ez minden?” De elmagyarázom neki, hogy meccseket nyerni nem is olyan könnyű, mint amilyennek tűnik, és hogy a futball óriási szerepet játszik emberek millióinak az életében, nagyszerű közös élményeket lehet szerezni általa, örömöt és bánatot egyaránt.
Ha egy játékossal beszélünk, minden negatív kritikára jusson három pozitív visszajelzés, hogy ezzel is ösztönözzük a fejlődésére; nem szabad megszámlálhatatlanul sok célt felsorolni: bőven elég egy vagy kettő; végezetül pedig: mindig gondosan válasszuk ki a megfelelő helyet és időpontot, akármiről is van szó.
Elmondtam én nekik nem egyszer, hogy a sikerük abban rejlik, hogy újra és újra elvégeznek minden edzésmunkát, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindezt ekkora buzgalommal teszik. Sehol máshol nem találkoztam ilyen mértékű tenni akarással. Nagoya volt az egyetlen hely, ahol trükköket kellett bevetnem, hogy eldugjam a játékosaim elől a labdákat, nehogy széthajtsák magukat edzés előtt.
Az értékeink természetesen az eredményeinkben is megmutatkoztak, de alapvetően a létezésünk pilléreit jelentették: ahogy viselkedtünk, ahogy kommunikáltunk.
A barátaimnak azzal szoktam tréfálni, hogy a fű, a tömött stadion pályájának füve, amely képes eldönteni egy meccs sorsát, és amelynek állapotára annyira mániákusan odafigyeltem az Arsenalnál, hogy minden reggel elbeszélgettem a klub kertészével, nos: a fű az én drogom. Nevetni szoktak rajta, holott nagyon is igaz. Ez az én drogom.
Én nem rugdosok sem öltözőajtókat, sem macskákat, sőt, még futball-újságírókat sem.
Gerard Houllier, a Liverpool FC trénere mindenre nyitott és szenvedélyes ember. Én éppen az ellenkezője: önfejű és ostoba. De néha éppen az ostoba viselkedés eredményez győzelmet.
Nem is tudtam, hogy az angolok ilyen jó úszók. Tizenkét éve élek Angliában, de még egy úszómedencét se láttam.
(Reakció az angol maratoni úszók jó szereplésére a pekingi olimpián)
A médiával az a gond, hogy mindig a legrosszabbat képzeli el. Az edzőkkel pedig az, hogy mindig a legjobbat.
Ha van egy gyereked, aki nagyon tehetséges valamilyen hangszeren, akkor mit teszel vele rögtön? Nyilván egy patinás, híres és neves zenei intézménybe adod, nem pedig egy közepesbe. Miért ne lehetne ugyanígy a futballban is?
(Válasz Sepp Blatter FIFA-elnöknek arra a felvetésére, miszerint az elitklubok rabszolgasorban tartják a gyermekfutballistákat)
Ez a fickó nagyon nincs rendben, nincs kapcsolata a valósággal és tiszteletlen. Az a baj, hogy ha egy ostoba ember sikeres, általában csak még ostobábbá válik, nem pedig intelligensebbé.
(José Mourinhóról, a Chelsea akkori edzőjéről, miután az „kukkolónak” nevezte Wengert)
A futballcsapat olyan, mint egy gyönyörű nő. Ha nem mondogatod neki, elfelejti, hogy milyen szép.
Ha az ember kaviárt eszik minden nap, nehéz visszaállni a kolbászra.
(1998 november, az Arsenal – Middlesborough 1-1-es döntetlen után)
Tegnap este megpróbáltam végignézni egy Tottenham-meccset a szállodai szobámban, de elaludtam.
