Arsène Wenger idézetek

Az Arsenalnál tanultam meg, hogy edzőként folyton olyan helyzetnek vagyunk kitéve, mintha orosz rulettet játszanánk: a kezdő sípszó előtt belehelyezel egy golyót a tárba, a meccs közben meghúzod a ravaszt, és reménykedsz, hogy a fegyver nem a rossz pillanatban sül el.

Elmondtam én nekik nem egyszer, hogy a sikerük abban rejlik, hogy újra és újra elvégeznek minden edzésmunkát, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy mindezt ekkora buzgalommal teszik. Sehol máshol nem találkoztam ilyen mértékű tenni akarással. Nagoya volt az egyetlen hely, ahol trükköket kellett bevetnem, hogy eldugjam a játékosaim elől a labdákat, nehogy széthajtsák magukat edzés előtt.

Az értékeink természetesen az eredményeinkben is megmutatkoztak, de alapvetően a létezésünk pilléreit jelentették: ahogy viselkedtünk, ahogy kommunikáltunk.

A barátaimnak azzal szoktam tréfálni, hogy a fű, a tömött stadion pályájának füve, amely képes eldönteni egy meccs sorsát, és amelynek állapotára annyira mániákusan odafigyeltem az Arsenalnál, hogy minden reggel elbeszélgettem a klub kertészével, nos: a fű az én drogom. Nevetni szoktak rajta, holott nagyon is igaz. Ez az én drogom.

Én nem rugdosok sem öltözőajtókat, sem macskákat, sőt, még futball-újságírókat sem.

Mi nem vásárlunk szupersztárokat. Mi csináljuk őket.

A futballcsapat olyan, mint egy gyönyörű nő. Ha nem mondogatod neki, elfelejti, hogy milyen szép.

Ha az ember kaviárt eszik minden nap, nehéz visszaállni a kolbászra.

(1998 november, az Arsenal – Middlesborough 1-1-es döntetlen után)

Tegnap este megpróbáltam végignézni egy Tottenham-meccset a szállodai szobámban, de elaludtam.