S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.
Amikor vége az utolsó dalnak is,
És a varázslat szétfoszlott már,
Mi lesz veled? Egyedül hagy a zajos tömeg,
Sebzett vagy, és te sem tudod, hol a helyed.
Nekem nincsenek barátaim. Semmim sincs. Semmit sem mondok. Semmi sem vagyok. Azon gondolkodom, mennyi időbe telhet busszal eljutni Arizonába.
Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.
Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
Ezt éneklem
a szívért, amelynek nincsen társa
a lélekért, amelynek nincs királya
a balerináért, akinek néma a tánca.
Megépíted a kis tavadat, de ha a tavad nem kapcsolódik egy folyóhoz, ami nem kapcsolódik egy óceánhoz, végül ki fog száradni. Az csak egy kis pocsolya. Túl soká éltem ahhoz, hogy boldog legyek egy tóban.
Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.
Némely ember élete elmúlt napjait újra meg újra át tudja élni, csodálatos elevenséggel képes maga körül mozgatni a távollevő embereket, kedve szerint alakítja át a térfogatot, amelyben éppen jelen van, innen van az, hogy a remetetermészetű és magányszerető embereket arról lehet felismerni, hogy soha nincsenek egyedül. Azok a legmagányosabb emberek, akik képtelenek társaság nélkül élni, mert ha egyedül maradnak, a saját lelkük azonnal cserbenhagyja őket.
Lehet, hogy azt hiszed, hogy valaki vagy,
De az a valaki mit ér valaki nélkül?
Itt egyedül csak az van egyedül,
Aki annyira szereti magát, hogy végül senkit se lát.
Átsírt éjszakák, elvesztett barátok,
A világ közepén magadat egyedül találod.
Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy – te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik – a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed – ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled… de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.
Az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Miért? Mert nincs kivel beszélnie.
Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (…) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.
Van, aki nem szolgált rá a szeretetre, ezért csöndesen eloson valami üres helyre, hogy a múlt réseit betöltse.
A magány messze nem csak azt jelentheti, hogy valaki bezárkózik egyedül egy szobába. Tömegben is érezheti magát az ember magányosnak, és az a legfájdalmasabb érzés.
Van úgy, hogy mindenünk megvan a világon, és még sincs nálunk magányosabb ember – ez a magány legbizarrabb formája.
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:Bár jobban szeretem, mint magamat.
Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.
A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött.
