Borzasztónak érzem most az örökre elválás pillanatát. Borzasztóbbnak minden halálnál. Az igazi halál mindent lezár, mindennek villámgyorsan vége van – de örökre elbúcsúzni annyi, mintha ennek a pillanatnyi pillanatnak jéghideg rémsége ott maradna utolsó percünkig az élő szívbe szúrva.
Az első találkozásunk úgy ívelt fel ebben az éjszakában, mint a tűzijáték, fiatalságunk szép, vad tűzijátéka. Szétrobbant, szétragyogott ott a sötét szobában, abban a rövid, vakmerő csókban. E csókkal mind a ketten úgy tele voltunk, hogy utána minden beszélgetésünk tökéletlen, süket és félszeg lett volna.
Némely ember élete elmúlt napjait újra meg újra át tudja élni, csodálatos elevenséggel képes maga körül mozgatni a távollevő embereket, kedve szerint alakítja át a térfogatot, amelyben éppen jelen van, innen van az, hogy a remetetermészetű és magányszerető embereket arról lehet felismerni, hogy soha nincsenek egyedül. Azok a legmagányosabb emberek, akik képtelenek társaság nélkül élni, mert ha egyedül maradnak, a saját lelkük azonnal cserbenhagyja őket.