A penészes könyvekbe zárt tudás aligha van bárkinek is javára, így értéktelen, hacsak használni nem lehet.
Amikor gyerekként olvasol egy könyvet, az oly módon válik az identitásod részévé, mint egyetlen más olvasmány sem az életed során.
Az írásról szóló művek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regényírók, beleértve e mű szerzőjét, nem nagyon tudják, mit csinálnak – miért működik a dolog, ha sikerük van, és miért nem, ha nincs. Úgy véltem, minél kurtább a könyv, annál kevesebb benne a hülyeség.
Egyszerre három-négy könyvet olvasok, állnak az ágyam mellett, hurcolom őket ide-oda a házban, ki a teraszra, a kertbe, át a nagyszobába, néha a konyhába is, a kisoroszi faházba is, ott is ki-be, a kertbe, a verandára, a szobámba. Így érzem jól magam, ha velem vannak. Ezért vettem könyvhurcoló kosarat, és könyves táskát az utazásokhoz.
Én nem csak az vagyok, aki voltam, hanem mindaz vagyok, amit szenvedéllyel olvastam.
Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!
A Szerelmeim című könyvemnek köze sincs a nőkhöz, abban az életemmel kapcsolatos maradandó történéseket vetettem papírra.
Néhány ember azt állítja, hogy oké gagyi regényt olvasni, mert néha találni benne értékeset. Találhatsz a szemetesben is kenyérhéjat, ha elég hosszan keresed, de van egy jobb módja is.
Találkozz olyan nőkkel, akik több könyvet vásárolnak, mint cipőt!
Grazi éveim alatt valósággal mániámmá vált, hogy amit egyszer elkezdtem, azt be is fejezzem, ez azonban gyakran komoly megpróbáltatások elé állított. Egy alkalommal például elkezdtem olvasni Voltaire műveit, de a legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy ez a szörnyeteg közel száz, vastag, apró betűs kötetet írt, miközben hetvenkét csésze feketekávét ivott meg naponta. Végül is kiolvastam mindet, de amikor az utolsó könyvet letettem, bár nagyon büszke voltam magamra, de azt mondtam, hogy soha többé!
Egy napon néhány új könyvet kaptam, mely ellentétben állt azzal, amit valaha is olvastam. Annyira magával ragadt, hogy teljesen elfelejtettem reménytelen állapotomat. Mark Twain korábbi munkái voltak, és talán ennek következménye lett csodálatos fellendülésem. Huszonöt évvel később, amikor találkoztam Clemens úrral, és barátok lettünk, elmeséltem neki ezt a tapasztalatomat, és csodálkoztam, hogy a nevettetés e nagy embere könnyezett.
Könyvet írni olyan, mint az ultrafutás. Vannak benne emelkedők, melyek igencsak próbára tesznek, és elakadások, amikor semmi nem látszik olyan nehéznek, mint a soron következő lépés. Máskor szinte erőfeszítés nélkül suhan az ember, és ilyenkor azt hiszi, most már mindig így lesz.
Egy történetnek nincs se kezdete, se vége; az ember önkényesen választja ki azt a megélt mozzanatot, ahonnan vagy visszatekint, vagy előrenéz.
Az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését.
Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
Csöppnyi kételyem sincs, hogy a könyvek megnyitnak bennünket. Bármit hozzáférhetővé tesznek számunkra, amit csak ésszel fel tudunk fogni. A legjobban azt imádom bennük, hogy lehetővé teszik a felemelkedést. Azt, hogy egyre magasabbra törjünk, a csúcs felé.
