Általában az élet napos oldalán álltam, csapattársaimmal fantasztikus generációt alkottunk, és valljuk be, nem nagyon volt olyan játékostársam, akit ne küldtem volna a mennybe – ezt persze sosem vártam vissza tőlük. Megmosolyogtat, amikor csak említés szintjén is negatív hangvételben beszél bárki is erről a korszakról.
Édesanyáméktól azt tanultam, hogy mindenben az iróniát és a humort keressem. A szóbeszéd is csak akkor érdekel, ha van benne humor, ha nincs, akkor az érdektelen, unalmas.
Amit felszedtem magamra, az a hatéves olaszországi pályafutásomnak köszönhető. Nagyon jóban voltam az olasz vízilabda-válogatott jelenlegi kapitányával, Alessandro Campagnával és családjával. Az ő édesanyja, Amélia remekül főzött, mindenre megtanított. Az olasz ételekben tehát jó vagyok, de a magyaros fogásokban kevésbé. Az ízérzékem jó, így helyre tudok pofozni egy félbehagyott vagy ízetlen halászlevet. (…) Annak ellenére, hogy nem szeretem a paradicsomot, gyorsan megkedveltem az olasz ételeket, míg náluk vízilabdáztam. Ráadásul az olaszok szemlélete, hozzáállása mindig különlegessé tett egy-egy vacsorát. Siracusában és Palermóban éltem, a szicíliaiak számára a legtermészetesebb, hogy „idegeneket” vendégül látnak az asztalnál. Ha meghívtak vacsorára, és jeleztem, meglátogatott egy barátom, örömmel fogadták őt is.
(Így főznek az olimpikonok című könyvből, 2015)
Tibit én vittem le annak idején a KSI-be Königh Gyuri bácsihoz, édesapjával, Benedek Miklóssal sokat beszélgettem a Fészek klubban, ha mondhatok ilyet, én indítottam el a kisgyerek Benedek Tibor pólós pályafutását. És pár hónap múlva Gyuri bácsi azt mondta, hogy ilyen helyes, szorgalmas gyerekkel még életében nem találkozott. Maga Tibor definiálta nagyon helyesen, hogy az ő tehetsége a szorgalma. Az az alázat és szerelem, amit a sportág iránt mutatott, példátlan.
Nyertünk kilenc bajnokságot, de csak két BEK-et. Ha azt mondom, hogy négyet is nyerhettünk volna, talán keveset is mondok. Akkoriban a klubmérkőzéseket lehetett a legkönnyebben manipulálni, elcsalni. Egy olimpián úgy-ahogy korrektül fújtak, egy vb-n is, de onnantól lefelé már akadtak furcsaságok. Volt olyan BEK-meccsünk Nyugat-Berlinben, ahol két jugoszláv játékvezető fújt, és a zsűri elnöke is jugoszláv volt. Félidőben már ő is elbeszélgetett a két bíróval, hogy fejezzék be azt, amit művelnek. Már neki is sok volt. A harmadik, negyedik negyedet aztán korrekten levezették. A magyar sportdiplomácia akkoriban gyenge volt, de utólag már minden szép, minden így volt jó, ahogy volt.
Egy pólós van, akire minden tekintetben felnézek, aki a sportág évtizedek óta uralkodó Maradonája: az olasz Eraldo Pizzo. Ő vezeti szerintem a rangsort, s az ugyancsak olasz Gianni De Magistrisszel, valamint Faragó Tamással mi következünk a sorban.
(Nemzeti Sport, 1982. március 13.)
Mi tagadás, jó volt viszontlátni magamat a mozivásznon. A Ki beszél itt szerelemről című Bacsó Péter-film után több szerződésajánlatot is kaptam. Sándor Pál megkeresett, hogy vállaljak feladatot a Déry Tibor Óriás című novellájából készülő tévédarabban, Verebes István egy Hilton-produkcióhoz kívánt szerződtetni, s felléphettem volna színházakban is. De nem vagyok én Bud Spencer, aki a Piedone-filmekért otthagyta a vízilabdát, a világversenyek nagy élményét. Rájöttem, végül is nem a film, a színpad az én világom. Belestem a kulisszák mögé, s ez kielégített.
Utólag az ember könnyen mondhat nagyot, de életemben nem játszottam olyan jól a magyar bajnokságban, mint 72-ben. Béla bácsi nem vitt ki… Csalódás volt, persze, hogy csalódás. Nem hiszem, hogy szerénytelen volnék, hogyha azt mondom, öt játékosnál jobb voltam a tizenegyből. De ez benne van… Az embernek a pofonok sem ártanak időnként.
Minden idők egyik legjobb edzője azt mondta, hét úszóedzés ér fel egy kétkapussal, hét kétkapus edzés ér fel egy első osztályú mérkőzéssel, és hét első osztályú meccs jelent egyetlen válogatott összecsapást. Ez a gondolatmenet megtámadhatatlan.
Lehet beszélni jó edzésről, és még jobbról, de a lényeg, hogy egy húszéves játékos minél többet legyen a vízben, ez az úgynevezett babelmélet. Mindegy mit csinál, csak a nyakáig érjen a víz!… A baj az, hogy manapság egy játékos sem akar No. 1 lenni, nincs bennük elég önbizalom, megrázza őket egy lánnyal való szakítás is, hetekig nem tudnak koncentrálni az edzésre, nem elég kemények, nem elég vagányak… A mi hibánk is, persze, mert még mindig a Szittya – Vértessy féle edzésmódszerrel dolgozunk, nem merjük forradalmasítani a fölkészülést… Az edzői munka legfontosabb része a pénzszerzés lett. Ha rendes fizetést tudok adni a játékosoknak, mindent megtesznek, kiköpik a tüdejüket, ha kérem, ám tizenvalahány ezrekért badarság csodákat várni…
(Reform, 1991. december 5.)
A Szerelmeim című könyvemnek köze sincs a nőkhöz, abban az életemmel kapcsolatos maradandó történéseket vetettem papírra.
Jómagam a foci és póló mellett kosár-, kézi-, röplabdában és teniszpályán is bizonyítottam.
Puskás Ferenc és társai végigverték a világot! Csakhogy Puskás és az Aranycsapat hat ellenféllel vetélkedett, Albert Flóriéknak viszont legalább 18 jutott, következésképpen az ő dolguk nehezebb volt.
Tinédzserként azt hittem, az ország legjobb focistája leszek. A Toldy Ferenc Gimnázium elsőseként a suliválogatott legjobbjai közé tartoztam. Aztán már pólós ifi válogatottként a tatai edzőtáborban együtt láttam tréningezni Albert Flóriánt, Varga Zoltánt és Göröcs Jánost. Onnantól tudtam, belőlem nem lesz hozzájuk mérhető klasszis.