Visszatérve a „fülbajra”. A füleket [fülszövegeket] két csoportra osztom. A semmitmondókra és a félrevezetőkre.
Könyv idézetek
Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtelenül.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Imádom a könyveket, és ahogy magam köré pakoltam az ajándékba kapott köteteket, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsony napján. Ahogy olvasni kezdtem, olyan szavakat és kifejezéseket kerestem, amelyek erős érzéseket keltenek bennem.
Gyakran azon kapom magam, hogy képtelen vagyok letenni egy könyvet, amit éppen olvasok (biztos ismered ezt az érzést, ha legalább annyira szeretsz olvasni, mint én), de erőt veszek magamon, mert egyetlen regény sem érhet fel ahhoz, hogy együtt lehetek az én drága társammal.
A tél a könyvtárazások időszaka, a könyvespolcsorok tompa csendjéé, a régi papírok és a por szagáé.
Apámnak ezért az egyért vagyok hálás: rám erőszakolta a könyvek tiszteletét és szeretetét. Közel hétezres a könyvtáram. Így aztán ma sem érzem magam soha magányosnak.
Tanulmányaim ösztönzést adtak az önmegfigyelésre, és szokásommá lett, hogy átültessek a gyakorlatba mindent, amit olvasmányaimban vonzónak találok.
Most esténként két könyvet is odakészítek magamnak, meg valami folyóiratot, vagy ha esetleg érdekes újságra teszek szert, boldogan fekszem le, hogy most olvasni fogok! Aztán jön egy telefon, vagy fáradt vagyok, s egy kis olvasás után abbahagyom. A könyvhalom meg csak nő az ágyam mellett. Már nem elég a kisasztal, a kisszék; előtte és mögötte is ott sorakoznak a földön egymásra pakolva a könyvek. De legalább a közelemben vannak.
Az írók kedves emberek, de szűkmarkúan bánnak a tudásukkal. Ritkán osztják meg másokkal; a könyveik számára tartogatják.
Ha valakit gyorsan fel akarok térképezni magamnak, elég, ha egy pillantást vetek a könyvespolcára.
Az égen a szürke fellegek esőt ígértek, és nincs is annál hangulatosabb dolog, mint régi könyveket böngészni, miközben kint esik.
Vannak történetek, amelyek nem engedik el többet az embert, bemásznak a bőre alá.
Félig könyvekből szerzett tudás, félig saját élmények állnak szavaim mögött.
A mai könyvtárak – az agyagtáblák kései utódai – egyfajta roppant, közös agynak is tekinthetők; emlékezettárnak, ahol több információ halmozódik fel, mint amennyit az emberi agy tárolni tud.
Mondhatsz bármit, egy jó könyv az jó könyv. Akármilyen nyelven is írták.
Akármilyen legyen a könyv, az olvasót soha boldogtalanná nem teszi, nem teheti.
Ti, kik cenzúra által csak azt akarjátok megakadályozni, hogy az ember írva ne árthasson senkinek, legyetek következetesek, és mindent akadályozzatok. Hogy az ember könyvével árthat némelyeknek, az tagadhatatlan, de másoknak megint használ; így van ez az egész természetben, mint néhány példában fölebb érintém. Az ember kezével nemcsak úgy árthat, ha könyvet ír, hanem úgy is, ha valakit meglő, megcsonkít, megver, más tulajdonát elveszi sat. Tehát gyökerénél kell az orvoslást kezdeni, azaz kezét kell az embernek elvágni, akkor aztán bizonyos, hogy nem árthat. Az ember meglát valamit, neki megtetszik, s elveszi; tehát szemét ki kell vájni, hogy semmi olyast meg ne lásson, mit elvinni kedve kerekednék. Továbbá az ember egy helyen szobájában maradva nem árthatna a szobáján kívül levőknek, de ő nem marad otthon, hanem elkimegy, s többnyire úgy árt; hogy az ne történhessék, lábait vagy kötözzétek meg, vagy vágjátok el, ekkor nem árthat lábával.
Nem tudtok alaposan gondolkodni s cselekedni. Ne akkor tiltsátok meg a gyümölcsöt, mikor már érett s talán némelyek ettek is belőle, hanem a fát gyökerestűl vágjátok ki, mielőtt még virágzott volna. Így ne a könyveket akadályozzátok, mert minden gátolás mellett néha mégis a szerintetek legveszedelmesebb, legkárosabb könyvet olvassák, hanem eszközöljétek, hogy senki még olvasni se tudjon. Így bizonyosan nem ír senki ellenetek.
Eléggé régimódi vagyok. Reménykedek benne, hogy mindig akad majd képregény kisgyermekek, kamaszok és felnőttek részére, különösen azért, mert semmi sem helyettesítheti a lapok illatát, az érzést, ahogy egyesével forgatjuk az oldalakat.
Nem tudom, egyedül vagyok-e a legboldogabb, de egy biztos: sohasem lehetek úgy sokáig társaságban, akár az övében is, akit (Isten tudja jól, s talán az ördög is) imádok, hogy sóvárogni ne kezdjek lámpám és szörnyen rendetlen könyvtáram meghittsége után.
Ha mindig olvasni tudnék, sose érezném a társaság hiányát.