Azt kell mondanom, hogy egy igazi karácsonygyűlölő fickó vagyok. A karácsonnyal ki lehet kergetni a világból, így nincs kedvenc karácsonyi filmem sem.
Tőlem mindig azt kérdezik: milyen volt gyerekkorom legszebb karácsonya? Ha visszaemlékezem, nemigen tudok karácsonyi ajándékokról beszámolni. Nem nagyon lehetett semmit sem venni, és nem is vártam el nagy ajándékokat. Legfeljebb egy-két könyvet vagy egy babát kaptam. Én annak örültem, hogy karácsonykor ott voltak a nénikéim, a nagymamáim, mindenki eljött. És az anyukám nagyon jókat főzött, olyan finomságokat, amiket máskor nem. Együtt voltunk, énekeltünk, nevettünk, játszottunk.
Ezüstpapiros cukrok a kezemben,
karácsonyeste van,
úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem:
de csúf s de szép, hogy áltatom magam,
s de szomorú, hogy mégse sikerül:
álmos üresség bélel s fog körül.
Hát most megint Jézuska jászol
Mennyből az angyal hülye áhítat
játék gyerek család pityergés
fészekvágy idétlen idill
tömött bendő csillagok ünnep.
A hagyományos hálaadás úgy jó, ahogy van. Bosszantó rokonokkal meg mindennel egyetemben.
A karácsonynak nincsen semmi köze a valósághoz. És mégis, mégis… ahhoz túl öreg vagyok, hogy higgyek benne, ám ahhoz túl fiatal, hogy lemondjak róla. Túl cinikus, hogy átadjam magam neki, túl szeretetéhes, hogy kívül maradjak.
A karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy nincs porcica a szekrények mögött, tízféle sütit sütsz és halomban áll a fa alatt az ajándék. Nem lesz jobb az ünnep attól, ha beleszakadsz a házimunkába, hogy aztán az ünnepek alatt holtfáradt legyél! Sem attól, ha mártírként sütsz-főzöl-takarítasz-vásárolsz hetekig. A készülődés lehet az ünnep része. Lehet együtt készülődni és nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk.










