Ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.
A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.
Mindaz, amiért az ember töri, hajtja magát ezen a földön, mulandó, a sok gürcöléssel, törtetéssel elért legdrágább földi kincseinket is a rozsda szétrágja, a moly megeszi.
Ez a legborzalmasabb a halálban, hogy az ember elkezd remegni, hogy ne felejtsen el semmit Belőled, és a félelemtől máris felejtek.
A halál semmiség, de legyőzötten, dicsőség nélkül élni, az olyan mintha mindennap meghalna az ember.
Az életben annyi veszély és annyi rossz leselkedik ránk, és ezek közül nem is a halál a legrosszabb.
Félek, nem leszek olyan szerencsés, hogy lekaszáljon egy golyó a csatamezőn; az ágyamban fogok meghalni.
A sámánisztikus felfogás szerint a halott halála után ismét feltámadhat és kísérteni járhat. Árthat, vagy segíthet, de inkább féltek tőle. A kísértetektől valófélelem ma is általános és kétségtelenül innen származik.
Minden csak pillanatig él és siet halni. A növény és a rovar meghal nyár végével, az állat, az ember pár év múltán; a halál fáradhatatlan arató.
A természet nyelvén halál annyi, mint megsemmisülés. És hogy a halál komoly valami, már abból is következik, hogy az élet, mint mindenki tudja, épen nem tréfa dolog. Alkalmasint nem is érdemlünk jobbat e kettőnél.
A halál ijedelmei nagyobbrészt azon téves látszaton alapulnak, hogy az Én elenyészik, a világ pedig megmarad. Pedig az ellenkezője az igaz: a világ elenyészik; ellenben az Én legveleje, amaz alany hordozója és létesítője, amelynek képzetében egyedül volt a világnak léte, az megmarad.
Ha a mi a halált oly szörnyűnek tünteti föl, a nemlét gondolata volna, úgy hasonló borzadással kellene arra az időre gondolnunk, a midőn még nem voltunk. Mert megdönthetetlenül bizonyos, hogy a halál utáni nemlét miben sem különbözhetik a születés előttitől s így nem is fájlalandóbb. Egy egész végtelenség folyt le, a midőn még nem voltunk; de ez legkevésbé sem szomorít. Ellenben, hogy a tünékeny lét pillanatnyi intermezzóját egy második végtelenség kövesse, a melyben már nem leszünk, súlyosnak, sőt elviselhetetlennek tartjuk. Onnan eredt-e talán a létezés e szomja, hogy ime, megizleltük és oly igen kellemesnek találtuk? Mint már föntebb röviden kifejtettük: épen nem; a nyert tapasztalat inkább a nemlét elvesztett paradicsoma után ébreszthetett volna végtelen epedést. A lélek halhatatlansága reményéhez továbbá mindig hozzáfűzik egy «jobb világ» reményét is – jele, hogy ez a mostani nem sokat ér.
Aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna.
Olyanokat, akiknek hosszú életet kívántunk volna, életük virágjában ragad magával a halál, semmirekellők pedig magas kort érnek meg. Kegyetlen valóság ez, nem jó, ha áltatjuk magunkat.
A halál (…) az a pont, amely sokszor még befejezése előtt lezárja a mondatot, és utána már csak másokban marad valami emlékezet vagy utóhatás.
Azt mondják, az egész életed lepereg a szemed előtt a halálod előtti pillanatban. Először is: az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat – örökké tart, tengernyi idő.
Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.