Amikor a családból távozik vagy maghal valaki, megváltozik otthon a dinamika. Az emberek helyezkedni kezdenek, átveszik a szerepet, amire mindig is vágytak, vagy olyan szerepbe kényszerülnek, amit soha nem akartak. Ezt senki sem veszi észre igazán, de a család folyamatosan változik.
Hol vagy? Ó, nem tudom! Mi rejt?
Magasság? Mélység? Van-e ég?
A tarka földi színpadon túl
elindulok mégis Feléd.
Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe – ennyi az egész.
A halál végül ránk nevet. Csak annyit tehetünk, hogy visszanevetünk.
Én már öltem. Hallottam halálhörgést. Láttam halálos sebet. Nincs benne semmi magasztos, semmi költői! Azt mondod, meghalnál a szerelemért, de nem tudod, mi a halál… És nem tudod, mi a szerelem!
Egy hasztalan élet egyenlő egy korai halállal.
Minden hegytetőn nyugalom van,
a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot,
a madárkák hallgatnak az erdőben.
Várj csak, nemsokára megpihensz te is.
A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát.
Az istenek irigyelnek minket. Irigylik a halandóságunkat. Azt, hogy bármelyik perc az utolsó lehet. Mindent megszépít számunkra a biztos halál.
Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.
Az öregek mindig jobban ragaszkodnak az élethez, mint a gyerekek, és kelletlenebbül válnak meg tőle, mint a fiatalok. Hiszen minden munkájuk ennek az életnek szólt, ezért a végén úgy érzik, hogy kárba veszett a fáradozásuk. Minden gondjukat, minden javukat, dolgos, álmatlan éjszakáik minden gyümölcsét, mindenüket itt hagyják, amikor elmennek. Életükben nem gondoltak arra, hogy olyasmit is szerezzenek, amit magukkal vihetnének a halálba.
Ellenállhatsz végzetednek,
ámde olykor ökle sulykol;
utadból, ha félre nem megy,
ej, hát térj ki te az útból!