Amikor a társad meghal, az együtt töltött idő is meghal vele. Magányos útra indul az elhunyt, de aki itt marad, az még magányosabb.
Már fiatal korunkban gondolni kell, hogy a halált semmibe vegyük; ezen felkészülés nélkül senki sem élhet nyugodt lélekkel. Mert hiszen bizonyos, hogy meg kell halni, és nem bizonyos, hogy épp a mai napon-e. Aki tehát a minden órában leselkedő haláltól retteg, hogyan tud kiegyensúlyozott lélekkel élni?
Tombolnak bennem az érzések. Erre az élményre a világon mindenkinek szüksége lenne. Alattad a vadító kékség, az élet, feletted már csak a végtelen feketeség terül el. Egyszerűen hihetetlen volt. Egy szempillantás alatt magad mögött hagyod a Földet, és csak a sötétség marad. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy talán a halál is hasonló lehet. Egy másodperc alatt elsötétül a világ, megszűnik a fény. Felfoghatatlan és hátborzongató.
– ámuldozott űrutazásáról Shatner
A köztudatban az él, hogy a busi élet lényege a halálra való felkészülés. Pedig a halál nem csak a busik életére korlátozódik. Akár pap, akár nő, akár paraszt vagy akár alacsonyabb rangú is az ember, ugyanúgy lennie kell kötelességtudatának, ugyanúgy találkozhat a szégyennel, de ugyanúgy el kell fogadnia a halált is.
Rohan az idő. A kegyéből élők vagyunk egy darabig, értsd: vádlottak és elítéltek. Aztán meghalunk, de pár évig még jelen vagyunk azok számára, akik ismertek, hanem aztán hamarosan újabb változás jön: a halottakból rég halottak lesznek, senki nem emlékszik már rájuk, elnyeli őket a semmi; csak a ritka kevesek nevét őrzi az emlékezet, de mivel minden hiteles tanú, minden valóságos emlék kivész, bábokká változnak…
A gyógyulás néha fájdalmasabb a haldoklásnál.














