Régi ironikus mondás, de ma is igaz: miközben az ember véres háborúra készül, fennhangon és ékesszólóan élteti a békét. Ez a következetlenség nem a huszadik század találmánya, mégis, ez a század látta e jelenség legszembetűnőbb példáit. Még soha nem ecsetelte az ember a világharmónia iránti vágyát ily meggyőzően, miközben tömegpusztító fegyverek soha nem látott garmadáját halmozta fel. A második világháborút – ahogy tudatták velünk – azért vívtuk, hogy ne legyen több háború. Az atombombát ugyanezen oknál fogva fejlesztettük ki.
A háború talán csak megtorlás azokért az állatokért, amelyeket megöltünk.
Azok, akik a háború idején voltak gyerekek, gyanakvással viszonyulnak az emberekhez.
A forradalom az emberiség legnagyobb extázisa.
Az a harcos, aki csak az öléshez ért, mindig nagyon könnyen sebezhető marad.
A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (…) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember – de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.
Talán csak azért van mindig újra meg újra háború, mert egyik ember sohasem tudja egészen átérezni azt, amit a másik szenved.
Nagyobb merészség kell a kitéréshez, mint az összecsapáshoz.
Nem érdemes győzni, ha utána nem lehet kegyelmet gyakorolni. A csatában ellenségei legyünk ellenségeinknek, a győzelem után pedig testvérei.
Az ellenségek erősítenek titeket. A szövetségesek viszont gyengítenek.
Semmi sem veszedelmesebb, mint egy olyan ellenség, amelyiknek nincs vesztenivalója.
Ne felejtsd el, hogy egy bizonyos ponton az ellenségeid a szövetségeseiddé válhatnak. Az élet már csak ilyen.
A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk – oda, amiben a legjobban bízunk.
Minden nacionalizmus embertelen. Nem lehet a hazában úgy hinni, hogy elválasztjuk az emberiségtől. Ebből születik a háború és annyi más őrület. Egy eljövendő világháború pedig azzal fenyeget, hogy az atommáglya tüzében ott éghet mindenki: az igazak is, a hamisak is. Mielőtt valamiben hinnénk, higgyünk egymásban.
Ha a történelem valóban az élet tanítómestere, és ha tényleg van történelmi szükségszerűség, akkor mi szükség volt a múlt században a két világháborúra? Az, hogy az emberiség megtanulja mindörökre, hogy a második háborúval soha nem szerezhetjük vissza azt, amit az első elvett.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelem során mindig is voltak olyan zsarnokok és gyilkosok, akik egy ideig legyőzhetetlennek tűntek, de végül mindig elbuktak. Mindig.
Egy nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg nem pusztítja el önmagát.
