A fájdalmat és a bűntudatot nem lehet egy varázspálca suhintással eltüntetni. Ezek azok a dolgok, amiket magunkkal cipelünk, ezek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Ha elveszítjük őket, önmagunkat veszítjük el. Nem akarom, hogy elvegyék a fájdalmamat, szükségem van a fájdalmamra!
A nők pontosan tudják, mi a fájdalom, nem tudnak akkorát puffanni, hogy ne lennének képesek leporolni magukat és folytatni, és néha bőgnek belül, kifelé meg kőkemények. Ilyenek vagyunk, ilyen vagyok én is.
Legalább próbáld ki, milyen érzés megsemmisíteni a sötét érzéseket, amelyek visszahúznak. Merd vállalni a fájdalmad, hogy végre a gyógyulás útjára léphess! El kell merülnöd a mélyben, hogy azután megerősödve kiemelkedhess belőle.
Azok, akik nem futnak el az emberi fájdalmak elől, hanem együtt érzően érintik meg őket, gyógyulást és új erőt hoznak. Ellentmondásnak tűnhet, ám a gyógyulás kezdetét a fájdalommal való szolidaritás jelenti.
A gyógyulás bizonyos szempontból annak az elfelejtése, hogy meg kell védenünk magunkat a fájdalomtól.
Ami fáj, az gyakran az ember javát szolgálja, figyelmeztetvén őt valamire, ami szükséges. Ami ellenben jólesik, a veszedelem abban rejtőzik el legkönnyebben, hízelgő módon szegődvén ellenségül.
Az élet legfőbb célja az érzés – érezni, hogy élünk, még ha fájdalomban is. Ez a „sóvárgó űr” hajt mindannyiunkat a vad után, ez sarkall viadalokra, ez indít útnak újra és újra, ez vezet féktelen, de mélységesen átérzett élmények hajszolására, melyeknek fő varázsereje a velük járó nyugtalanságban rejlik.
A fájdalom furcsa dolog. Egy macska megöl egy madarat, autóbaleset áldozata leszel, valahol tűz üt ki… A fájdalom egyszer csak úgy jön, PUFF! Aztán kész, ott van, és érzed. A fájdalom valódi. És ha valaki látja, amint szenvedsz, annak szemében nagyon hülyén nézel ki. Úgy, mint aki hirtelen megbolondult. Nincs rá gyógymód, maximum ha ismersz valakit, aki megért téged, és még azt is tudja, hogy segítsen rajtad.
Mindig van, aki nagyobb fájdalommal küzd, mint mi. A hála segít átvészelnünk minden egyes napot.
A fájdalom, különösen a fizikai, természetesen megszokott jelenség az állatvilágban is. De csak a szenvedő ember tudja, hogy szenved; csak ő kérdezi meg, miért. S emberként még keservesebben szenved, ha nem talál kielégítő választ.
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.