A négy részből, amely az embert alkotja, test, lélek, szellem és jellem, Beethovenben a negyedik volt a legdöntőbb. Ezt szerettem legjobban: kristálytiszta, felülmúlhatatlan jellemét.
Jó, ha valaki megcsalja várakozásunkat, eltér az előre kialakított képtől. Egy ember típusba sorolása a vége az embernek, az elítélése. Hogyha nincs hová besorolni, ha nem mintapéldány, már a fele meg is van annak, amit kívánhatunk tőle. Nem rabja önmagának, a halhatatlanság egy szemerjét már megszerezte.
Bizonyos erdélyi embereken szoktam mosolyogni, amikor mutatják nekem, hogy az ő erdélyi fenyőfáik milyen erősek és milyen nagyra nőnek. Azt válaszolom nekik, igen, ezeket a nagy fenyőfákat a vihar pont derékban szokta kettétörni. A makacsság egy bizonyos szintig jó. De csak akkor, ha kellő rugalmassággal van ötvözve.
A szem a lélek tükre. A szem, a tekintet hordozza az egyéniség, a személyiség legmarkánsabb jegyeit. Ha nincs szem, nincs egyéniség.
Vallás, illúzió és álom szükséges kábítószer az ember számára. Ha nem lenne hitünk… sötét lenne a világ!
Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk, és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben provizórikus életet élünk.
Éppen olyan ez, mint a kutyatulajdonosok! – magyarázta Solomon. – „Ó, az én kutyám soha nem bántana senkit!” Mind ezt mondja. Aztán egy szép napon azon kapják magukat, hogy azt mondják: „Ilyet azelőtt sose csinált!” – Rám nézett és látta, hogy felvont szemöldökkel nézem. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy igazán soha, senkit nem ismerhetünk. Senkit és semmilyen kutyát sem. IGAZÁN nem.
Semmit sem tudunk. Még a velünk élő szeretteinkről sem tudjuk, mi zajlik a fejükben. Ismerjük a természetüket. Hogy mit szeretnek és mit nem. Sejtünk a vágyaikról valamit. Mégsem tudjuk, mi zajlik a fejükben.
El tudom képzelni Don Quijotét, az elmés, nemes búsképű lovagot, amint késő öregségben a kandalló mellett olvassa Cervantes regényét, és megértő mosollyal mondogatja: Fiatalság bolondság! De nem tudom elképzelni Sancho Panzát hasonló helyzetben. Hiába, az őrültségből ki lehet gyógyulni, de a butaságból nem.











