Az intelligens ember majdnem mindent nevetségesnek talál, az érzékeny ember szinte semmit.
Semmit sem tudunk. Még a velünk élő szeretteinkről sem tudjuk, mi zajlik a fejükben. Ismerjük a természetüket. Hogy mit szeretnek és mit nem. Sejtünk a vágyaikról valamit. Mégsem tudjuk, mi zajlik a fejükben.
Az ember csak a magafajtával tud együtt élni, olykor még azzal sem; mert nehéz elviselni azt, ha a másik pont olyan, mint ő.
El tudom képzelni Don Quijotét, az elmés, nemes búsképű lovagot, amint késő öregségben a kandalló mellett olvassa Cervantes regényét, és megértő mosollyal mondogatja: Fiatalság bolondság! De nem tudom elképzelni Sancho Panzát hasonló helyzetben. Hiába, az őrültségből ki lehet gyógyulni, de a butaságból nem.
Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.
A nagy elmék jellemző vonása az, hogy kevés szóval sokat mondanak; a kis elmék képessége viszont az, hogy sokat beszélnek, és nem mondanak semmit.
Ha Isten a vér tüzét erősebbre teremtette bennünk, mint az akaratot, akkor mi vagyunk-e a hibásak, ha nincs akaratunkban annyi erő, hogy felülkerekedjünk?
Az ember annyit ér, amennyit változtat a világon.
Mindannyiunknak több oldala van – akik vagyunk, és akik lehetünk, ha követjük az álmainkat.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy ha őszinte, akkor ezzel mások visszaélhetnek. Pedig ez nem így van. Ha én őszinte vagyok, és kimondom, ami velem történt, megszabadulok a tehertől. Egy. Kettő: ha valaki ezt így vagy úgy kiferdíti, és elmondja másnak, akkor abból megtudom, hogy valójában milyen ember.
Minden ember őszintének születik, és mint csaló hal meg.
Semmi sem ütközik ki oly látványosan, avagy marad oly szilárdan meg az emlékezetben, mint az elrontott dolgaink.
A gyűlölködők sem rosszabbak, mint azok, akik merőben téves okból bálványoznak.
Embernek lenni pontosan annyit jelent, mint felelősnek lenni. Érezni, hogy a kővel, melyet lehelyez, a világot építi tovább.