Nehezen látjuk be, hogy az ember személyisége egymással nem mindig összeillő mozaikdarabokból áll, annak megfelelően, hogy életének más és más dimenzióiban más és más jellegű hatások érték. Így aztán hajlamosak lehetünk arra, hogy bűnei miatt az erényeit se ismerjük el.
Az emberek sokkal inkább hajlamosak elhinni magukról, hogy képesek valamire, ha ismernek valakit, aki már megtette ugyanazt. A lehetetlen ekkor hirtelen lehetségessé válik, mi több, elérhetővé.
Nem tudom, mi a struktúrája ennek a mai világnak. Mert az egy elég érthető struktúra, hogy állnak előtted géppisztollyal, és te a másik oldalon vagy. De most? Nemcsak nálunk, hanem az egész világban. Hogy lehet elérni azt, hogy a hülye ember saját maga ellen döntsön? Mi a trükkje? Már nem tudom, melyik afrikai országban történt. Diktátor volt, jöttek a demokratikus választások. Megjegyeztem, hogy mi volt a plakátra írva, amit a diktátor hívei ragasztottak ki: „Az apámat is ő ölte meg, az anyámat is ő ölte meg, én mégis rá szavazok.” Hogy van ez? Az ember mindig hülye volt, tudom.
Anélkül viselünk álarcot, hogy tudatában lennénk annak, minden barát számára van egy különleges arcunk.
Amikor elvakult embert akarunk felvilágosítani, ugyanarra a reakcióra kell számítanunk, mint amikor a pupillába világítunk – beszűkül.
Jómúltkor figyelemmel kísértem egy vitát egy internetes fórumon arról, melyik a jobb okostelefon, és a dolog odáig fajult, hogy már egymás anyját szidták, és kivégzéssel fenyegetőztek. Mindezt egy telefon miatt. Őrület! Ehhez képest ha megjelenik egy cikk az iraki vagy a darfúri helyzetről, legfeljebb hatan szólnak hozzá.
Azok az emberek, akik csókokat dobálnak, reménytelenül lusták.












