Azt hiszem, az ember legnagyobb feladata az életben elfogadni azt, amit rámér a sors. Mert a végeredményt Isten dönti el. Viszont a harcot úgy vívod, ahogy te akarod.
Nem keresünk. Elfogadunk. És akkor az élet sokkal intenzívebb és ragyogóbb lesz, mert megértjük, hogy minden lépésünk, az élet minden pillanatában, nagyobb jelentőségű, mint mi magunk.
Nem te választod az életedet: ő választ téged. Nem értheted meg, miért jut neked több öröm vagy több szomorúság. Csak fogadd el és menj tovább. Az életünket nem választhatjuk meg, de azt mi döntjük el, hogy mit kezdünk a kapott örömökkel és bánatokkal.
Ha elfogadom a változást, ki lesz az, aki folytatja az utat? Én, vagy valaki egészen más?
Az emberek szerte a világon teli vannak az elképzelhető legrothadtabb vágyakkal, éspedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nem hagyták őket természetes módon felnőni. Nem adtak módot arra, hogy elfogadják önmagukat. Mindnyájan kísértetté váltak. Nem hiteles és valódi emberek, csupán árnyai annak, akivé lehettek volna.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.
Olyan világban hiszek, ami helyet, emberi életet ad mindenkinek, amelynek fontosabb, hogy először megpróbáljon elfogadni, mintsem azonnal követelni. Igen, egyszerű dolgokban hiszek. Abban, hogy mindenkinek joga van saját hitére, abban, hogy szabad szeretni. Hiszek az elfogadás nehéz küzdelmében.
(2025. 01. 01)
Ne akarj mindent megszerezni! Ne akarj tökéletes lenni! Te egyszerűen csak élj a világba, hadd jöjjön, aminek jönnie kell!
Ahhoz, hogy hatékonyan változtassak az életemen, a kapcsolataimon, a környezetemen, tisztában kell lennem a valósággal, tiszteletben kell tartanom, el kell fogadnom úgy, ahogy van.
Semmi rossz nincs abban, ha az ember meg akarja találni a helyét egy társaságban, és szeretné, hogy a többiek elfogadják – de az már baj, ha mindezért hátat fordít az értékrendjének és hitbéli meggyőződésének.
Minél inkább elfogadjuk mindazt, amit belső állapotunk megváltoztatása érdekében teszünk, minél jobban hiszünk benne és minél inkább megadjuk neki magunkat, annál jobb eredményt remélhetünk tőle.
Addig sosem leszünk képesek őszintén szeretni magunkat, amíg nem fogadjuk el magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, amíg nem fogadjuk el az erősségeinket és a hibáinkat is.
Sok mindent megtanul az ember anélkül, hogy észrevenné. Alkalmazkodik az új helyzethez: az öregséghez. Persze, lehet ezen bosszankodni, lehet keseregni – de lehet nevetni is. Én mind a hármat teszem. Felváltva.
Hogy az ember megtanulja a mások elviselését, gyakorolja a türelmét élettelen tárgyakon, melyek mechanikai vagy fizikai szükségszerűségüknél fogva cselekvésünknek makacsul ellenállnak! Erre mindennap nyílik alkalom. Az így nyert türelmet igyekezzünk átvinni az emberekre is! Szokjuk meg a gondolatot, hogy az emberek lélektelen tárgyakhoz hasonlóan, a természetükből folyó szigorú szükségszerűség alatt állanak! Épp oly balgaság tehát tetteiken felháborodni, mint az utunkba gördülő kövön.
Önmagad szeretete és elfogadása azt jelenti, hogy hibáid és korlátaid, kudarcaid és vereségeid ellenére is szereted magadat, jóindulattal tekintesz önmagadra, és a testedet is feltétel nélkül szeretni tudod. Ez a feltétel nélküli szeretet nem teljesítményfüggő.
A felszínen ugyan különállóak vagyunk, mások a körülményeink, a történeteink, de a mélyben összetartozunk. Ezért sem mindegy, hogyan bánunk egymással.
Ha egy olyan fickó, mint én, el akarja fogadtatni magát, ötször jobbnak kell lennie, mint bármelyik svédnek. És tízszer annyit kell edzenie. Egyébként semmi esélye. Soha! Különösen akkor, ha az illető egy bringatolvaj.
Ahogyan a gyermek mindig számíthat szüleire, ugyanúgy képes ő is másokat elfogadni és szeretni.
Az volt a probléma, hogy megpróbáltam meghatározni a szépséget. Most elfogadom olyannak, amilyen, legyen az bármilyen.