Van-e értelmetlenebb dolog, mint elfogadni azt, amit nem tudunk?
Megértem és elismerem, hogy másoknak értéket jelent a vallás.
Az, hogy elfogadsz valamit, nem jelenti azt, hogy helyesled is, vagy egyetértesz vele. Hanem azt, hogy tiszteletet és szabadságot kap tőled a világ. Mert ezeket önmagadnak is megadod.
Semmit sem jelent, hogy mások elfogadnak, ha mi nem fogadjuk el saját magunkat.
Minden ember – te is, és én is – arra vágyik, hogy elfogadják úgy, ahogy van, de manapság mindenki arra vár, hogy ezt a másik kezdje.
A teljes elfogadás maga a ténykedő Isten.
Felemás dolgok nincsenek ezen a világon, csak egész dolgok. S ha az ember akar valamit, akkor egészen kell akarja.
Annyi csodálatos tulajdonsága lehet egy embernek, amiért szeretni lehet, hogy mire sorra vennénk mindet, már tökéletesen lényegtelenné válik, melyik nemhez vonzódik.
Az elfogadás nem közöny, hanem a tisztelet jele. Tiszteled az illetőt annyira, hogy elfogadod a döntését akkor is, amikor te mélységesen nem értesz vele egyet.
Különben én most nem vágyakozom az ifjak erejére […], mint ahogy ifjúkoromban sem vágyakoztam a bikáéra vagy az elefántéra. Amink van, azt kell felhasználni, és akármit teszünk, tegyük erőnkhöz képest.
Nem azzal van a baj, hogy felnövünk, hanem azzal, hogy nem fogadjuk el egymást olyannak, amilyenekké váltunk.
Az elfogadás és az elengedés a két legfontosabb kulcs ahhoz a szobához, amibe a boldogság van zárva.
Minden esemény Isten kezében van, s mi semmit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát.
A világ olyan, amilyen, nincs már mód fordítani rajta, se átformálni, se feltartóztatni, menthetetlenül rohan a vesztébe. Ellenállni neki egyféleképpen lehet csak: nem mellre szívni.
Önmagunk elfogadása néha azzal a felismeréssel kezdődik, hogy nem tudjuk, mit érzünk, vagy vegyes érzelmeink vannak. Ha az élmény bármelyik részét elutasítjuk, az önmagunk természetellenes elutasításához vezet: ami túl sokunk számára tűnik természetesnek.
Teljesen megértem, ha valaki egy filterrel eltünteti a pattanást az arcáról, csak ne hazudd azt, hogy igen, így néz ki a bőröm természetesen.
Azt hiszem, az ember legnagyobb feladata az életben elfogadni azt, amit rámér a sors. Mert a végeredményt Isten dönti el. Viszont a harcot úgy vívod, ahogy te akarod.
Nem keresünk. Elfogadunk. És akkor az élet sokkal intenzívebb és ragyogóbb lesz, mert megértjük, hogy minden lépésünk, az élet minden pillanatában, nagyobb jelentőségű, mint mi magunk.