Pár dolgot meg akarok őrizni, amiben még hihetek. Különben sivárrá, értelmetlenné válik az élet.
Az élet nem egyenes, jól belátható folyosó, melyen felszabadultan, akadálytalanul vonulhatunk végig, hanem ösvények labirintusa, melyen át hosszan tartó és bajos kutatással kell meglelni az utat, s eközben időről időre zsákutcába jutunk. Ám ha van hitünk, mindig megnyílik előttünk egy ajtó – talán nem pont az, amelyikre mi számítottunk, de mindenképpen olyan, mely mögött a helyes út vár ránk.
Ebben csak egy a keserű:
a lét rövid, hosszú a mű.
Az életünket olyan erők alakítják, amelyek több nemzedékre nyúlnak vissza, és ha megértjük ezeket az erőket, döbbenetes és felszabadító élményben lehet részünk.
Mindig mondj igent a jelen pillanatra! Hiszen mi lehetne hiábavalóbb és esztelenebb, mint belső ellenállást tanúsítani azzal szemben, ami már van? Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az élettel, ami most van, és mindig csak most van? Add meg magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az hirtelen elkezd érted, s nem pedig ellened működni!
Az ember életét sokan érezték csak álomnak, és jártomban-keltemben bennem is mindig itt ez az érzés. Korlátokat látok, amelyek útját állják az ember tevékeny és kutató erőinek, látom, hogy minden igyekezetük célja csak szükségletek kielégítése, annak megint nincs más célja, mint a koldus lét meghosszabbítása, aztán azt látom, hogy a kutakodás bizonyos pontjait illető megnyugvás csak álmatag rezignáció, csak tarka alakokkal és sugárzó látványokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk.
A való élet sokkal rosszabbul van felépítve, mint egy jó regény.
Mit adtak a könyvek? Tapasztalást. De semmiféle tapasztalás nem segített. Most, az élet utolsó idejének alkonyatában, csaknem ellenségesen bámulta a könyveket, melyek mindig csak a részletekre feleltek. Az egészre nem tudott felelni senki.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindenféle könyvet elolvassunk, és egy csomó dologgal megterheljük az agyunkat ítélőképességünk rovására.
Az egyik leginkább zavarba ejtő élmény gyermekkorban, hogy bármennyit mész, sosem éred el a látóhatár szélét. Pedig mindig úgy érzed, valahol csak vége van. Napjainkban senki sem képes elérni a változások horizontját. Az egyetlen lehetőség, hogy állandóan haladunk e horizont felé. Azt hiszem, igazi áldás, hogy a távlat mindig meghaladja a lehetőségeinket. Ha mindent megkapnánk az életben, hajónkat nem fordítanánk a csillagok felé.
Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.
Hogy nagy dolgokat vihessen véghez, az embernek úgy kell élnie, mintha sohasem kellene meghalnia.
Érezni és gondolkozni azért, hogy cselekedjünk: ez minden harmonikus élet törvénye.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél!
Élhetsz száz évig, hogyha feladod azokat a dolgokat, amik miatt száz évig akarsz élni.
Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze – teljesen váratlanul – megváltoztatja az egész életünket.
Nyugodt életet
kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
hiányzott csókunkból a köznapok
üdve-terhe, a próbált szeretet
közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
az a szüntelen újuló kaland volt,
amelyre annyian vágynak: összekapcsolt,
de szét is törte boldog éveid:
be szánalmas az élet, be irigy,
hogy egyféle csak és hogy oly rövid!