Ne szánd a holtakat (…). Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek.
Ha nem vagy velem, mikor harcolok, ne számíts arra, hogy a sikereimnél ott lehetsz.
A részvét nem azonos a szeretettel. Soha nem tudja elfeledtetni a szeretet hiányát. Mert ez a szeretetben a különleges, nem lehet megjátszani.
Vannak emberek (…), akikkel mélységesen együtt érzünk… akiket mélységesen sajnálunk, mert hatalmas terhet cipelnek.
Aki nem ismeri a megbánást, az nem képes az együttérzésre sem.
De hát esendők vagyunk, olykor akaratlanul is megszeretjük a bűnöst.
Az emberben kell hogy legyen szánalom… mert végül is ez teszi az embert… a jó szerencse és a balszerencse.
A rendkívül érzékeny emberek lelkét védett területnek kellene nyilvánítani – de hát erre nincs ideje a siető társadalomnak.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.
Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.
Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség.
Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.
Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (…) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk… És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.
A megértés néha kikerüli az agyat, és egyenesen a szívből érkezik.
A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (…) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember – de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.
Elég nehéz egy embertől elvenni valami olyat, ami boldoggá teszi, és még nehezebb, amikor úgy tűnik, az az egyetlen dolog.
A legjobb kérdés többnyire a jóindulatú hallgatás, amelyet időnként egy-egy empatikus észrevétel egészít ki.
Ha beláthatnánk ellenségeink lelkébe, annyi szomorúságot és szenvedést találnánk, hogy megenyhülnénk irányukban.