Együttérzés idézetek

Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.

Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (…) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk… És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.

A hírekben nap mint nap halljuk, hogy mi folyik a világ számos pontján, de lepereg rólunk, mert a halottak eközben számokká degradálódnak. (…) Az emberekhez csak az jut el, hogy valahol már megint öldökölnek, megint meghalt tíz ember – de abba már nem gondolnak bele, hogy az is valakinek az anyja, a testvére vagy a szerelme volt. Hogy egy egész világ pusztul el egy ember halálával.

Ha kitérünk a fájdalom elől – az elviselhető fájdalom elől -, akkor nem csupán arról van szó, hogy felborul a realitás: azt is jelenti egyúttal, hogy elszigeteljük magunkat a közös fájdalomtól, az emberiség fájdalmától. Olyan, mintha behúznánk vagy letörnénk adóvevőink antennáját; olyan, mintha az emberiség szenvedéseinek és örömének nagy szimfóniájában teljesen önfejűen játszanánk a saját kis dallamainkat.

Alyson Noel

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

Könnyű összetéveszteni a megértést az együttérzéssel – annyira vágyunk az együttérzésre. Talán ennek a különbségtételnek az elsajátítása hozzátartozik a felnőtté váláshoz.

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.

Széchenyi István

A nem-szeretett lény könnyei sohasem érintik és hajtják meg szívünket. Sőt, mintha jogot adnának rá, hogy közönyösek legyünk, mikor talán szánalmat éreztünk volna. Ők adnak nekünk fegyvereket, félelmeseket! De győzelmeseket, mert mit érhet el izzó szerelem jéghideg közöny ellen?