Elszomorít, ha nem sikerül teljesítenem valamit, amire megvolt az esélyem.
Azoknak mondom, akik Trump elnökre szavaztak, hogy megértem csalódottságukat, magam is vesztettem el pár választást. De most adjunk egymásnak egy esélyt!
Európa lassan olyan lesz, mint az alkohol: nagy célokra inspirál és megakadályozza, hogy elérjük azokat.
Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
Majd elsietsz.
A gond csak az, hogy a fénykép egy folyamat kimerevített pillanata, s ha elkészül a felvétel, azonnal megy tovább az élet. De milyen élet?!
Most, hogy minden szenvedély kialudt már bennem, jól tudom, hogy végeredményben sohasem az valósul meg, az az abszolút valami, amire az ember törekedett, hanem valami ahhoz hasonló. A fiatalok és szenvedélyesek számára azonban nélkülözhetetlen a küzdelem és az illúzió.
Ha meg akarsz valamit javítani, néha csak tovább rontod.
A csalódottság csak azokat érintő érzelem, akik törődnek másokkal.
Végül is mindegy is
Tudtam, hogy nem is jössz
Este csillag voltál
Nappal meg fecske.
Én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben.
Boldogabb lettem volna, ha egy fa alatt élek és juhokat terelgetek, ahelyett, hogy elvállalom ezt a hivatalt.
Mert Lenin az én elképzelésemben úgy élt, mint egy óriás, aki hatalmas növésű és tekintélyes külsejű. Mekkora volt a csalódásom, mikor egy egész közönséges embert pillantottam meg, közepesnél alacsonyabb növésűt, aki semmiben, a szó szoros értelmében semmiben sem különbözik a földi halandóktól…
Hol van a ló, s a lovasa? Hol van a kürt, mely úgy harsogott? A dicső napok elmúltak, mint eső a hegyen. Vagy mint a szél a mocsár felett. E szép napok nyugaton buktak alá, a dombok mögött, s a sötétségbe vesztek. Hogyan jutottunk idáig?
Engem átvert már minden, mint a kishalat a horog
De én anyám sírja felett is csak mosolyogni fogok
A halálos ágy mellett, menny felé tartó úton
Hogy „szeretlek”, ezt halkan azért a fülébe súgom.
Nem lehet nagy a csalódás ott, ahol nincs elmélyült szerelem.
Felszárítom könnyeim,
Hisz mosolyt várnak tőlem szüntelen.
Tálcán kínált szerelem,
Azt hiszed, már tiéd a győzelem.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.
Az évek alatt egyvalamit megtanultam: semmi sem egészen úgy alakul, ahogy elterveztük.