Soha, soha, soha nem érzek együtt veletek
Könnyes lehet a szemetek, de nem érdekel a lelketek
Akkor is elmebeteg maradok, ha belegebedek
Ha síró gyereket látok, én a szemébe nevetek.

A vénámban megáll a vér, a kapilláris üres,
Legyek ügyes, hogy nevess, vagy újra szeress,
Hogy ne temess el, bár érted feltámadnék ezerszer,
Könyörgök az égieknek, hogy többet ne vessz el.

Engem átvert már minden, mint a kishalat a horog
De én anyám sírja felett is csak mosolyogni fogok
A halálos ágy mellett, menny felé tartó úton
Hogy “szeretlek”, ezt halkan azért a fülébe súgom.

Úgy feküdj le, hogy legyen miért felkelned.
Felkötöm magamat egy cérnaszálra,
Minthogy olyan legyek, akinek nem lehet álma,
Ha kell, elmegyek innen, én nem leszek gyáva,
Már jegyet váltottam az álomvilágba.

Legyél boldog, még akkor is, ha sírni kell,
vigyorogj egyedül, hogyha nincs kivel.
Legyél boldog, még akkor is, ha nagyon fáj,
legyél boldog, még akkor is, ha nem muszáj.

A szempillánkra az álommanók álomport hintenek,
már látom magam előtt, ahogy az égbe felrepítenek.
A fellegek felett veled kézen fogva szállok,
nem ébrednék fel sohasem, amíg ilyen álmot látok.

Nekem rejtvény vagy, amit nem tudok megfejteni,
Nekem egy vers vagy, amit nem fogok elfelejteni,
Nekem egy ajándék vagy, amit nem tudok kibontani,
Nekem te vagy az egyetlen szó, amit nem tudok kimondani.