Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök. És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek.
Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el!
Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka!
Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni?
Álmokat sohasem lehet fogságban tartani!
Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!
Ha elmegyek is, veled maradok; erre csupán a szeretet képes.
Bámulok a távozó hajó után.
Nem ugorhatok a tengerbe, szép a világ.
Nem sírhatok, hisz férfi vagyok.
Aki elment, kicsit mindig meghal azoknak, akiket hátrahagyott.
Csak rám kell hogy gondolj, szívből, melegen és nagyon, s ha akaratod ereje felemelkedik a vágyban, száll felém a messzeségből és érzéseink találkoznak a gondolatban, ez a legelválaszthatatlanabb találkozás és összetartozás.
Minden találkozás meghatározó lehet. Minden találkozás ajándék. Minden találkozás kapcsolat, s a találkozást búcsú követi. Minden búcsúzásban megérzi az ember a végtelenre éhező ember végességét.
A pillanat, ami sokat ér, némán múlik el.
Egy ölelés épp elég, ha búcsúzni kell!
A búcsú sohasem jó, de jól tudom, a barátok nem örökre búcsúznak, csak elköszönnek arra a rövid időre, míg újból találkoznak. És az idő szédületes sebességgel rohan, úgy, hogy észre sem vesszük, mennyi telik el belőle, mikor legközelebb találkozunk, egy pillanat vagy ezer év. A búcsú ettől megnyugtatóan szép lesz.
El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik. Ez viszont a részemről nem lenne tisztességes vele szemben. Ezért aztán csak állunk egymás mellett némán. (…) Megfogom és erősen megszorítom Peeta kezét, de már most félek a pillanattól, amikor végleg el kell majd engednem.
Az ember, ha kedves barátaitól búcsúzik, a búcsúzás percében zálogul mindig otthagy a szívéből egy darabkát. Ezért a darabkáért pedig vissza akar térni.
Fáj a búcsú (…). De remélem, még találkozunk. S talán ez a remény ad vigaszt.
És ott állok majd behunyt szemmel,
mint aki már szólni nem mer,
hogy el sem köszönhettem tőled,
hogy elpazaroltam minden időmet.
Látlak én még, látni foglak,
És szüntelen gondolok rád.
El nem válok soha tőled;
Mégis, mégis… isten hozzád!
Úgy váljunk el, mint álmoktól reggel,
Úgy váljunk el, hogy egy napot se temess el,
Úgy múljon el, hogy ne űzzön emlék, mit megmérgezel.
Az emberekben minden véggel kapcsolatban némi rossz érzés él, mert minden befejeződés egy kis halál. Ezért mondjuk búcsúzáskor: „viszontlátásra”.
Sokáig ültünk egymás mellett csendben. Ennyi év beszélgetés után egyikőnk sem tudta, mit mondjon. (…) Odahajolt hozzám, és hosszan, éhesen, erősen megcsókolt. Talán egyszerre üdvözöltük és búcsúztattuk egymást.
Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek.
S amíg távolba réved a szemem,
arcod vonásait idézgetem.
Tengerverés csapdos a partokon,
benne hangod zenéjét hallgatom.
S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még kezed melegét.