Kisöreg, a hazugság öl. Ma még csak egy szája van, holnap tíz, holnapután száz, aztán ezer. És mindennap etetni kell a tátongó, éhes szájakat. Etetni újabb és újabb hazugsággal, önmagunkkal. Ez képtelenség. A hazugság felfalja az embert.

A mi társadalmunkban nem szabad hazudni. A hazugság majdnem hasonló az objektív törvényekhez. Függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, akaratunktól függetlenül kerül napvilágra, és akkor pusztít, rombol, elsöpör mindent az útjából.

Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.

A hazugság mindig visszaüt. Váratlanul és mindig akkor, amikor nem számítunk rá. A hazugság függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, és úrrá lesz rajtunk. Testünkön, lelkünkön. Félünk és hazudunk. De hogy hazugságaink miatt mások elrohadnak, az már minket nem érdekel. Csak nekünk ne történjék bajunk. Csak mi éljünk nyugodtan.

Az őszinteség (…) a legnehezebb. Hiszen az ember önmagával szemben sem őszinte. Még önmagának sem meri sokszor bevallani a tévedését. Minduntalan mentséget keres és talál rá. Hát még kiállni a tömeg elé…

A hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak (…). Vannak “szent hazugságok”, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. “A hazugság bennünk él, emberekben (…), a hazugság hordozói mi vagyunk.”