Az ember csak önmagát pusztíthatja el, de ahhoz senkinek nincs joga, hogy másokat is pusztulásba vigyen.
Berkesi András
1919. november 30. - 1997. szeptember 14.
A Kádár-korszak népszerű krimiszerzője és korábbi állambiztonsági tiszt
Berkesi András idézetei az emberi sorsok, a történelem és a társadalmi kérdések összefonódását tükrözik. Gondolatai segítenek jobban megérteni a múlt eseményeit, és azok hatását a jelenre.
Minden szabad időmet olvasással töltöttem. A könyvek megnyugtattak. Nem tudom, mások miért szeretnek olvasni. Én azért olvastam, hogy megvigasztaljam magam, igazoljam viselkedésemet, életemet összehasonlítsam a hősök sorsával, beléjük kapaszkodjam, hogy megismerjem és megértsem magamat és másokat. Az olvasás szenvedélyem lett.
A szenvedély legyőzi a félelmet, illetve átalakítja izgalommá.
Az ember, ha kedves barátaitól búcsúzik, a búcsúzás percében zálogul mindig otthagy a szívéből egy darabkát. Ezért a darabkáért pedig vissza akar térni.
Fáj a búcsú (…). De remélem, még találkozunk. S talán ez a remény ad vigaszt.
– Mondd, fogunk mi még találkozni egymással?
– Ki lát a jövőbe? (…) Mivel csak a hegyek nem találkoznak egymással, minden reményünk megvan rá, hogy mi még találkozhatunk.
Vagy az is lehet (…), hogy könnyes búcsút akar venni. Az sem utolsó dolog ám manapság, amikor az embert szó nélkül hagyják faképnél.
Kisöreg, a hazugság öl. Ma még csak egy szája van, holnap tíz, holnapután száz, aztán ezer. És mindennap etetni kell a tátongó, éhes szájakat. Etetni újabb és újabb hazugsággal, önmagunkkal. Ez képtelenség. A hazugság felfalja az embert.
Ő azért boldog, mert felszabadultan, hazugság nélkül él. Én pedig hazudtam, és akaratom ellenére tönkreteszem az ő boldogságát is.
A mi társadalmunkban nem szabad hazudni. A hazugság majdnem hasonló az objektív törvényekhez. Függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, akaratunktól függetlenül kerül napvilágra, és akkor pusztít, rombol, elsöpör mindent az útjából.
Akaratom ellenére egy hazugságrendszert építettem magam köré, abban a reményben, hogy falain nem törhetnek keresztül a tények. Íme, most itt állok tanácstalanul, védelmi rendszerem falait töri, bombázza az igazság.
A hazugság mindig visszaüt. Váratlanul és mindig akkor, amikor nem számítunk rá. A hazugság függetlenné válik tőlünk, önálló életet él, és úrrá lesz rajtunk. Testünkön, lelkünkön. Félünk és hazudunk. De hogy hazugságaink miatt mások elrohadnak, az már minket nem érdekel. Csak nekünk ne történjék bajunk. Csak mi éljünk nyugodtan.
Az őszinteség (…) a legnehezebb. Hiszen az ember önmagával szemben sem őszinte. Még önmagának sem meri sokszor bevallani a tévedését. Minduntalan mentséget keres és talál rá. Hát még kiállni a tömeg elé…
A hazugság elpusztítja az embert, megöli a boldogságot. A hazugság ingovány, nem lehet rá építeni.
A hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak (…). Vannak „szent hazugságok”, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. „A hazugság bennünk él, emberekben (…), a hazugság hordozói mi vagyunk.”
Nem tudom, érezted-e már a becsapottság, a kiszolgáltatottság érzését. Olyasmire gondolok, amikor rádöbbensz arra, hogy az lopott meg, akiben nagyon bíztál, akihez mindig tisztességes, őszinte voltál, akinek minden szavát, minden cselekedetét aranyfedezetként fogadtad el. Ezt éreztem én akkor. Azt, hogy becsapott. Mindig őszinte voltam hozzá, nem titkoltam el előtte érzelmeimet, lelkem legtitkosabb rezdülését is elmondtam neki, és megnyugvással fogadtam bölcs ítéletét, mert hittem, hogy igazat mond. Akkor azon tűnődtem, hogy ismeretségünk óta mikor és mit hazudott nekem. Ennek ellenére szerettem volna hinni benne, szerettem volna, hogy megérzéseim ne igazolódjanak.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Kellemetlenkednek? Védd meg magad. Az igazságodat is. Ha félrevonulsz, ha nemlétező sebeidet nyalogatod, akkor belehülyülsz.