Nem szeretek folyton beszélni, az nem az én stílusom. A túl sok nyilatkozat csak rombolja az emberről kialakult képet.
Túl sokan akarnak túl sok mindenről beszélni, és közben semmit sem tudnak.
Mindig szerettem volna jó elbeszélő lenni, hogy elmondhassam azokat a történeteket, amelyek a lelkemből fakadnak. Szeretnék tűz mellett üldögélve mesélni az embereknek – láttatni velük mindent, megríkatni és megnevettetni, érzelmileg elragadni őket a megtévesztő egyszerűségű szavak erejével.
Bennem mindig megvolt a késztetés, hogy ha mondandóm van, akkor kimondjam. Ez gyerekkorom óta így van.
Történhetnek úgy nehéz, tragikus események körülöttünk, hogy azok nem hagynak sebet, de ehhez meg kell tanulni nyíltan beszélni az érzéseinkről.
Csak arról érdemes beszélni, amiről nem lehet beszélni.
Ha egy játékossal beszélünk, minden negatív kritikára jusson három pozitív visszajelzés, hogy ezzel is ösztönözzük a fejlődésére; nem szabad megszámlálhatatlanul sok célt felsorolni: bőven elég egy vagy kettő; végezetül pedig: mindig gondosan válasszuk ki a megfelelő helyet és időpontot, akármiről is van szó.
Már vágyom az emberi szóra. Valakinek el kell mondanom, hogy sohasem volt ilyen szép az élet. Nem fér bennem a szó. Úgy vagyok vele, mint a madarak. Beszélni, kacagni, csacsogni kell.
A pletykák olyan gyorsan terjednek, hogy néha már azelőtt megérkeznek, mielőtt megtörténtek volna.
Olyan mintát kaptam, mely szerint nem a szépség, az ész a fontosak, hanem valami egészen más. És az, hogy mit hogyan mondunk. Persze mondhatunk sok mindent, nem kell félni, hogy melyik szavunk hova esik és mi lesz belőle, de amit szívből mondunk, az tényleg belehullik a lelkünkbe, mint egy mag. Ilyen vagy, olyan vagy, nem számít, ha mindeközben szeretnek.
Nem az a baj, ha valaki ügyetlenül vagy rosszul fogalmaz. Hanem amikor felületesen és mellékesen.
Ha tíz ember beszél, az nagyobb zajt kelt, mintha tízezer ember hallgat.
Szerintem csapnivaló manapság a beszédkultúra, egyre rosszabbul beszélnek az emberek magyarul.
Szerintem egy férfinál a duma a leglényegesebb. Ha az jó, akkor már nem kell, hogy szép fiú legyen az illető. Legfeljebb az első pillantásnál. Beszélgetni kell tudni, és ha elég érdekeset mondasz, akkor minden lányt leköthetsz.
Én olyan családi környezetből jövök, ahol az volt a szokás, hogy van öt dolog, amiről kultúrember nyilvánosan nem beszél. A magáéról, ha akar, talán, de az sem egy illő dolog, a máséról viszont végképp nem. A vallás, a származás, a politikai hovatartozás, a családi státusz és a pénz. Ez az öt dolog az, amit kultúrember nyilvánosan nem hoz elő. Se azt, hogy nős, se azt, hogy férjezett, se azt, hogy elvetélt, hogy hány abortusza volt, hogy ő fekve szereti vagy állva, hogy mennyi van a bankszámláján, vagy hogy a férje négyezerrel többet keres vagy kevesebbet. És most nézze meg, hogy ezen az ötön kívül talál-e más témát, amiről a magyar közéletben szó van. És akkor tessék elindulni megnézni, hogy hogyan állunk a kulturált magatartással.