A szív útja a bátorság útja. Magunk mögött hagyjuk a múltat, és engedjük, hogy megérkezzen a jövő.
A világban nincs hely a gyáváknak. Készen kell állnunk a megpróbáltatásra, a fájdalomra és a halálra – a miénk nem kevésbé nemes, csak mert nem kíséri dobszó, amikor kimenetelünk mindennapi küzdelmeink csataterére, és nem fogad üdvözlő tömeg, amikor megtérünk mindennapi győzelmeink vagy veszteségeink színteréről.
Az érzelmek arra valók, hogy másokkal megosszuk őket; az erő és a bátorság olyan fegyver, amely ha helytelenül élünk vele, könnyen ellenünk fordulhat.
Tanultam valamit azon a napon: azt, hogy nem lehet mindig elmenekülni. Kár, hogy pont azon a napon haltam meg.
Ha elveszed a szerelmestől a bátorságot, elmegy és szerelmét siralomban önti ki.
Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?
Vannak, akik természetüknél fogva fütyülnek a veszélyre. Ezt nem tartom érdemnek. Nagyobb érdemnek tartom azoknak a bátorságát, akik félnek. Én ebben az értelemben, nem vagyok bátor, mert nem félek.
A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, az, hogy őszinte szívvel figyelsz rá.
Ha harcoltok, talán meghaltok. Fussatok el, és élni fogtok egy ideig. És mikor végül ágyatokban meghaltok, vajon elcserélnétek-e a közben eltelt napokat, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer ide visszatérjetek, és odakiáltsátok az ellenségeinknek, hogy bár életünket elveheti, de szabadságunkat soha!
Nem választhatunk halált, de eldönthetjük, hogy nézünk szembe vele, hogy férfiként emlékezzenek reánk!
Csak ha leereszkedünk a szakadék legmélyére, akkor találjuk meg az élet kincseit. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni.
Mindig az erősebbnek van igaza. És ebben az esetben, paradox módon, a gyávák a bátrabbak, és ők tudják keresztülvinni az elképzeléseiket.
Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.