Isten akarata, mennyit hallottam ezt később is az emberektől. Ha már nem tudtak egyebet mondani, azt mondták: ez volt az Isten akarata. S mindig csak olyankor mondták, amikor valami rossz történt, valami nagyon nagy baj, amin nem lehetett segíteni. Isten akarata. Mintha az Isten mindig csak rosszat akart volna nekünk, embereknek. Vagy mindig csak olyankor jutott volna az eszükbe, hogy Isten is van, amikor baj szakadt reánk. Isten akarata. Valahányszor ezt hallottam. mindig apám jutott az eszembe, ahogy ott ült maga elé bámulva a padon, és csak bólintott a fejével némán.
Nézz körül a világban. Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma. Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma. Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik, és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni.
Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. […] Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.
Amikor egymást ölik az urak, a paraszt jól teszi, ha félreáll az útból.
Na, hát ilyenek az emberek, na. Sokfélék. De egyik se sokkal rosszabb, mint a másik, hidd el. Csak úgy csinálnak.
Minden ember életében van valahol egy megmagyarázhatatlan pillanat, mely váratlan és érthetetlen módon fordít egyet az úton és új irányt jelöl a jövendőnek.
A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált.
Mert mi fontos? Az élet. Más semmi, csak ez az egy. Az élet: a nyugodt és megelégedett élet, melyben az ember békét köt önmagával és a világgal, és nem vágyik sehova és semmire, még arra sem, hogy teljék az idő. Ezt talán boldogságnak lehetne nevezni, pedig nem az. A boldogság már nyugtalanító és aggodalmat ébreszt. Félelmet, hogy egyszer véget ér. A nyugalom, az maga a végtelenség, bölcs, szelíd és emberséges élet: úgy folyik, hogyha közben véget érne, nem is venné talán észre az ember.
Mert az ember nem azért él, hogy dolgozzék. Hanem azért dolgozik,hogy éljen.
Akármilyen a világ. Igyekezni kell megszépíteni. A gyermekekért elsősorban. De magunkért is. … Mert ha nem, akkor miért él az ember?
Amikor a világ annyira megváltozik, hogy már élni se lehet benne többet, az embernek csak egy menedéke marad. Hogy megalkossa a maga külön világát, és bekerítse azt az érzéketlenség láthatatlan kerítésével.
A nagy dolgok, azok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak az, akinek szól.
A politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény. Az ember mondja ezt és teszi azt, hogy a végén amaz legyen belőle.
Nem tudom ismeri-e azt: amikor ősszel a szarvasbikák bőgnek. Abban a hangban van valami. Valami ősi, valami, ami hatalmas és felüláll azon, amit mi emberek életnek nevezünk. Talán emlékeztet valamire, ami ősi és amit elfeledtünk. Nem tudom. De van abban a hangban valami felségesen szép és hatalmas.
Mert nem jó a harag, méreggel tölti meg a lelket s beszennyezi a gondolkodást.
Tudni kell, hogy amikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.
Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán –, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be… Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.
Néha összetalálkozik a tekintetük, olyankor megsimogatják egymás elhallgatott gondolatait.
