Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti. De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel.
A társadalmi élet hazug formái elvadították már bennünk az őszinteséget.
A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.
Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal. S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna.
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat.
A magyarnak idegenben a legnagyobb ellensége mindig a magyar.
Szabad nép voltunk, senkitől sem függő, nagy, erős nemzet. Talán többet nem leszünk azok soha. De úgy végeztük, ahogy illik, ahogy kell: csatával végeztük, szép csatával.
Az irány: ráébreszteni a világot arra, hogy mi történt velünk, és ráébreszteni a magyarokat arra, hogy nekünk kötelességünk van.
A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.
Amikor kimondom ezt a szót, hogy „Erdély”, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
És éreztem, hogy dobban a szívem,
s avarra-lépő vágyra lelkesül.
Akit kerestem, nem találtam:
hát elindultam egyedül.
Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.
Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfiaknak és asszonyoknak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem azok építik, (…) az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek.
Az ifjúság mindig honvágyat érez, örökké vágyódik egy gyanús, közömbös és félelmes haza után, melynek világ a neve.
A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.
Egy napon a ti gyerekeitek és unokáitok épp azt teszik majd, amit mi: néhány száz mérfölddel nyugatabbra költöznek, hogy elmeneküljenek, és olyan világot találjanak, amit még nem rontott meg a mohóság… De mi lesz, ha elfogy a tér, és már nem mehetnek tovább?