Ez a legkülönösebb az emberben… A fontos szavak csak akkor jönnek a nyelvére, amikor már nem tudja őket kimondani.
Wass Albert
1908. jan. 8. - 1998. febr. 17.
kétszeres Baumgarten-díjas erdélyi magyar író és költő
Nem sopánkodni kell, mint ahogy azt az öregek teszik, és nem tétlenül csavarogni tavasszal és nyáron, mint ahogy azt a kölyök csinálja, hanem dolgozni kell, fáradni kell, gyűjteni kell, és így győzni le nyáron már a telet, ami jön.
Ahol nincs otthon az ember, ott nincs kedv. És ahol nincs kedv, ott nincs élet és nincs gyermek. És ahol, ezek nincsenek, ott nincs semmi a világon.
Az ellenség egy ember, akit nem ismerünk, s aki nem ismer bennünket, de aki mégis ellenség, mert egy olyan egyenruhát visel, amelyik egyenruhának a gazdája a mi pusztulásunkat akarja.
Az adósság olyan, mint a patkány, ha nem irtod ki, folyvást szaporodik.
A nép olyan, mint a birka, tiszteletes úr. Ha jó pásztor tereli őket, mennek engedelmesen, s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj.
Mikor már mondani kell valamit, akkor jobb, ha az ember nem mond semmit.
Minden háború csak halált hoz, sok-sok ember halálát, akiknek dolgozni kellett volna, és nem meghalni. És szegénységet hoz, csapást, nyomorúságot. Akár megnyerik, akár elvesztik, a háborúban csak veszíteni lehet.
– Miből él itt?
– Isten kegyelméből.
– Abból is lehet élni?
– Csak abból lehet.
Aki kényelmes szobában, meleg kályha mellett ismeri csak a telet, az el sem képzelheti, milyen az, amikor az ember éhesen és összekoccanó fogakkal küszködik a hóban, hegyen föl, hegyen le, vad fenyőerdők között, kegyetlen messzeségben emberlakta helytől. Mikor az izzadság ráfagy az ember bőrére, s ahogy szuszog, a tüdeje pattan szét a hideg levegőtől. Mikor minden lépésnél derékig süpped az ember azokon az úttalan utakon, s nemcsak a havat, nem csupán a hideget kell ügyelni, de a plájt magát is, az összevissza csavarodó gerinceket, hogy el ne tévedjen a rengetegben.
Csodálatosan el tudja rendezni az ember magában az élet ütéseit úgy egyedül a tűz mellett, éjszaka.
Ha kifogásaid vannak az emberi közösség ellen: fordíts neki hátat! Vonulj föl a hegyek tetejére, építs kunyhót magadnak, készítsd magadnak a lábbelidet, varrd magad a ruháidat! Ha az emberi társadalomtól semmit el nem fogadsz, szidhatod kedved szerint. De amíg veled született lustaságod előnyeit élvezed, addig hátrányait is tűrd el szótlanul!
Nagy szerelem kis helyen is elfér.
A magyar nyelv a gazságot csupán egy „i” betű hiánya révén különbözteti meg az igazságtól. Ez a jelképes „i” betű Isten nevének kezdőbetűje, véletlenül.
Jó az Isten, jó a világ, jó az élet. Nem történhet baj semmi.
Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten. És minden, ami nem szeretet, az nem Isten, és ami nem Isten, az nem is valóság, csak valami rossz álom. Isten benne van abban, hogy én itt vagyok, mert az hozott ide, hogy szeretem a hazámat és szeretem az emberiséget, és meg akarom védeni azt, aki védelemre szorul, és fel akarom szabadítani azt, aki rabságban él. De abban nincsen benne az Isten, hogy géppuskámmal embereket ölök, mivel azt nem szeretetből tettem. Azt csak azért tettem, hogy megvédjem magam, hogy teljesítsem a kötelességemet, mert katona vagyok, s a katonáknak ölniök kell.
Az ember élete olyan csupán, mint a sárga levél, amit láthatatlan napsugarak kötöznek még a fához, s aztán egyszer…
Minden bánattól megnő az ember itt benn egy kicsit, itt bent- ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére-, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, amíg süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa.
Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem, mert az embereket, a többit, érted, Iván? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít.
De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
