A magyar nyelv a gazságot csupán egy „i” betű hiánya révén különbözteti meg az igazságtól. Ez a jelképes „i” betű Isten nevének kezdőbetűje, véletlenül.
Jó az Isten, jó a világ, jó az élet. Nem történhet baj semmi.
Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten. És minden, ami nem szeretet, az nem Isten, és ami nem Isten, az nem is valóság, csak valami rossz álom. Isten benne van abban, hogy én itt vagyok, mert az hozott ide, hogy szeretem a hazámat és szeretem az emberiséget, és meg akarom védeni azt, aki védelemre szorul, és fel akarom szabadítani azt, aki rabságban él. De abban nincsen benne az Isten, hogy géppuskámmal embereket ölök, mivel azt nem szeretetből tettem. Azt csak azért tettem, hogy megvédjem magam, hogy teljesítsem a kötelességemet, mert katona vagyok, s a katonáknak ölniök kell.
Az ember élete olyan csupán, mint a sárga levél, amit láthatatlan napsugarak kötöznek még a fához, s aztán egyszer…
Minden bánattól megnő az ember itt benn egy kicsit, itt bent- ujjával néhányszor rákopogtatott keszeg mellére-, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, amíg süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa.
Az egyedüllét nem árt senkinek. Az egyedüllét nem ront meg senkit. Nem azért. Hanem, mert az embereket, a többit, érted, Iván? A többit elrontotta már az, hogy nem voltak soha egyedül. Hogy nem voltak eleget egyedül, és nem tanulhattak meg olyan dolgokat, amiket az erdő meg az egyedüllét tanít.
De haladt a tavasz is közben.
Felpattantak a bükkök rügyei, s frissen mosott zöldjét megszellőztette a fiatal lomb. A Marosból tömött csapatokban vándorolt fölfele a lepényhal, s amerre elívott, zöldek voltak már mind az égerek. A partokon sárgán virágzott a gólyahír, s a tisztások füvét lila kikerics lepte. Szemközt, az Urszu torka fölött magányos nyírfa állott. Szívósan kapaszkodott a sziklába, kissé előrehajolt, mintha a vízesést nézte volna. Ez a nyírfa egy idő óta különös muzsikát tudott. Ha megindult Görgény felől a déli szél, az a langyos eső és napszagú szél: úgy zsongtak az ágai, mintha láthatatlan hárfa húrjai feszültek volna köztük. Vékony törzse fehéren hajladozott, akárha valami furcsa táncba kezdett volna ott a sziklán, valami titokzatos, pogány tavaszi táncba. Könnyű zöld selyemingét meglengette a szél a tánc ritmusában. Volt valami sejtelmes abban, ahogy ott állt a sziklán és táncolt. Különösen késő délután, mikor a szél megerősödött, s az árnyékok visszanyúltak a völgyön, és az Urszu üverei már sötétfeketén az estére vártak. Rigók rikoltoztak vidáman a fenyők alatt, s néhány császármadár kiült a sziklákra búcsúzkodni a fénytől.
Vajon ha azok, akik a háborúkat csinálják, elmennének előbb egymáshoz, és elmondanának egymásnak mindent, ami eszükbe jut, ami fáj bennük, és amit a jövendőről gondolnak?… Talán háborúk nélkül is meg lehetne oldani az emberek és országok dolgait.
Igazságért küzdött s az igazság, bármit is csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor.
Gyűlölet és keserűség a lehető legrosszabb ellenszer minden társadalmi betegséggel szemben. Olyan, mint a pálinka. Tompítja az agyat és gyöngíti a szemet és olyan tettekhez vezet, melyeket nem lehet jóvátenni többé.
Tudod, nekem az Istennel nem sok dolgom van. Ő végzi a magáét, ahogyan akarja, és én is a magamét, ahogyan tudom. Éppen, hogy néha keresztezzük egymás útját. Ő elém rak valamit, és én megbotlom abban. Ennyi az egész. Aztán továbbmegyünk. Nem sok dolgom van nekem az Istennel. Ha én hangya vagyok, akkor ő a medve, aki néha, csak úgy unalmában talán, odalök valamit az utamba. Fatörzset vagy kődarabot, és én nem mehetek tovább, amerre menni akartam. Ennyi van közöttünk.
Hullámzott fölöttük is és bennük is a jó s a rossz, mint ahogy a tó fölött s a világ fölött hullámzik az idő.
Tudod, ez valahogy így van: ha nagyon nagy bajban vagy, ha nagyon nagy szükséged van arra, hogy valaki segítsen rajtad, akkor az embereknek mindig más dolguk van. Hiába mondod, hogy neked nem kell egyéb a világból, csak ez. Hiába ígérsz oda mindent a segítségért: nem kell az embereknek a minden. Senkinek sem kell az a minden, amit cserébe fölkínálsz azért az egyért. Csak egy egészen kevés valami kell, és más dolguk van.
Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockával. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahova az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.
Igyekezz kulturált lenni. A kultúra nem azt jelenti, hogy fogkeféd van és meg tudod indítani a gramofont. A kulturált ember látni és érezni tudja a szépet és a jót. Bennük és általuk fölülemelkedik állati mivoltán és valóban igyekszik azzá lenni, akit Isten a maga képére teremtett. A kulturált ember uralkodik önmaga fölött és úgy bánik indulataival, mint a házőrző kutyákkal: időnként elengedi őket, de csak a kerítésen belül és csakis olyankor, ha tolvaj kerülgeti kertjét.
Bolond dolog arról, beszélni, ami eltelt és nem jő vissza soha.
Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor, amikor a hűség már csak a múzeumokban található.
A népek meg kell tanulják a szabadságot. Meg kell tanulják, hogy a szabadságot nem lehet adni vagy kapni. Meg kell dolgozni érte, viselni kell érte az élettel járó felelősségeket, mert minden nép és minden egyén számára csak annyi szabadság jut, amennyit megérdemel. Amennyiért saját maga vállalni meri, és viselni bírja a vele járó felelősséget.
Család nélkül az ember semmi. Bogáncs a szélben. Családdal Isten szerepét játssza ezen a földön.
