Mióta meglátogattam egy vágóhidat S. France-ban, abbahagytam a húsevést.
A kezdet talán mindennél nehezebb, de ha kitartasz, rendben lesznek a dolgok.
A szívemet és a lelkemet beleöltem a munkámba, és ettől elvesztettem az eszemet.
Ami engem illet, semmit sem tudok biztosan, de ha a csillagokat nézegetem, akkor álmodozom.
A nagy dolgok a kis dolgok sorozatából állnak össze.
… és aztán ott van nekem a természet, és a művészet, és a költészet, ha ez nem elég, akkor mi lenne elég?
Milyen lenne az élet, ha nem lenne elég bátorságunk ahhoz, hogy kipróbáljunk dolgokat?
Ha értékes leszek később, akkor most is az vagyok. Ahogy a búza akkor is búza, amikor kezdetben az emberek még fűnek nézik.
A halászok tudják, hogy a tenger veszélyes és a vihar borzalmas, mégsem találták ezt soha elegendő oknak arra, hogy a parton maradjanak.
Végül elegünk lesz a cinizmusból, a szkepticizmusból és a mellébeszélésből és inkább több zenével szeretnénk élni.
A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.
Krisztusban több van a művészből, mint magukban a művészekben; élő szellemmel és élő testtel dolgozik, és szobrok helyett embereket alkot.
Szent meggyőződésemmé válik, hogy nem szabad világunk alapján megítélnünk a jó Istent. Világunk rosszul sikerült vázlat.
Ha igazán szereted a természetet, mindenhol megtalálod a szépséget.
Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sosem magányos, és nincs többé egyedül.
Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.
Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.
Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.
Nagyon igaz, hogy egy csomó festő elmebeteg – olyan élet ez, amely az embert – enyhén szólva – elidegeníti a világtól. Rendjénvaló, hogy a fejem búbjáig beletemetkezem a munkába, de örökké félnótás maradok.
Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál.