Csalódás: tudod, hogy irgalmatlanul csalódni fogsz valakiben. Mégis hagyod odáig fajulni a helyzetet, hogy tényleg csalódhass egy feneketlent.
Ellenségről ritkábban derül ki, hogy barát, mint fordítva.
Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, a gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra.
Az ember néha lemond a szeretett nőről, hogy magányosan induljon a vérgőzös csatamezőkre.
Semmi keresnivalónk a természet fölött. Benne, vele együtt kellene élnünk.
Örömeimet a természetben kerestem, nem az anyagi javakban. A természet vigasztalt nagyanyád halála után, a fák, az állatok, a szél, a telihold.
Fel nem foghatom, miért szürkületnek hívják a nyárszak alkonyóráját, amely még tévedésből sem tartott a palettáján szürke színeket. Főként kékekkel varázsolt; játszani elővette a narancs, a bíbor és a rózsalazac legpazarabb árnyalatait.
Állítólag a zsenik másként élik meg a teljességet. Az egész ott van bennük, legbelül. Sehova nem kell menniük, a világ megy hozzájuk.
A tehetség nem egy műtárgy egy üvegbura alatt, hanem egy lehetséges viszony a világhoz.
Mindnyájan kaptunk tehetséget az úti tarisznyánkba, a hamuba sült pogácsa mellé. Más kérdés, hogy megpróbáljuk-e hasznát venni, vagy inkább a sütire bukunk. Aki a tehetséget választja, hamar rádöbben, hogy ő nem úr, hanem szolga.
Az embereket elvarázsolja a tehetség, pláne a zsenialitás. Azt imádják, bálványozzák benne, ami belőlük hiányzik, vagyis a teljességre való lehetőséget, sőt: képességet!
Művészi tanulmányokat folytattam, azon hitben, hogy a művész képzés útján jön létre, s a tehetség tanulható, elsajátítható. Nem alaptalanul hittem így, hiszen az okítók többsége arról győzködi tanítványait, hogy sok-sok szorgalommal, kitartással és szívóssággal bárkiből Picasso, Rembrandt, Shakespeare, Joyce, Mozart vagy Lennon válhat. Időbe tellett, míg rájöttem, hogy ha az ember nem Picasso, Shakespeare vagy Mozart, ha magától nem tehetséges, akkor gyakorolhat, amennyit csak bír, az irigyelt idolok bokájáig sem nőhet fel.
A felelősség-nem-vállalás és -hárítás mára össznépi élettevékenységgé vált.
Nem mi változtattuk meg az ünnepet, és ő sem változott volna magától. Üzleti érdekek alakították át, s mert ettől meg szétfoszlott varázsa, cukormázat parancsoltak rá, hogy kaszálhassanak.
Anyámék minden évben vettek egy lemészárolt fenyőfát, teleaggatták villódzó villanyégőkkel, és a szegény fa ott oszladozott hetekig; egész fenyőerdők agóniája az ember szeretetünnepe. Nem vagyunk mi barbárok? Áldozatot mutatunk be olyan hagyományok oltárán, amelyekről már csak homályos sejtésünk van. Libát, pulykát, malacot, bárányt, fenyőt áldozunk.
Én még ott tartok, hogy minden évben kivonom magam a karácsonyfa-hisztériából. Nehogy már miattam leöljenek a gyökeréről egy gyönyörű, eleven fenyőfát! Aztán boldogan csomagolgatom az ajándékokat, és csak a többedik díszes papírtekercsnél jut eszembe, hogy na, vajon ezeket mégis miből, hány fa élete árán csinálták?!
A lovaglás ugyanarról a tőről fakad, mint a szerelem, testek-lelkek közösítéséről szól, harmóniavarázs vagy szenvedélyes küzdelem is lehet belőle.
Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem.