Senki nem tudja kitörölni az életéből mindazt, amin átment, de képessé válhat arra, hogy uralja érzéseit annak érdekében, hogy nyugalma, komfortérzése megmaradjon.
Az emberek eddig még sosem jutottak ennyi információhoz, mint most, de ennek ellenére nem mondható el, hogy tájékozottabbak lennének. A forráskritika hiánya és a kiélezett verseny oda vezet, hogy nem az számít, igaz-e egy történet, hanem hogy érdekes-e.
Szülőként muszáj tudnia mindenkinek, hogy mi a valódi érzelmi helyzet abban a lakásban, amelyhez mindenki táskájában ott a lakáskulcs.
Nem szabad félni attól, hogy a védelmünkbe vegyünk valakit, akit épp a sárba rántanak. Ehhez nem kell feltétlenül hősnek lenni, csak olyan személyiségnek, aki képes a tévedései elismerésére, nem fél az önkritikától és az aktuális csoportharagtól.
Minthogy senki nem Superman, bárki követhet el hibákat és ballépéseket. Azonban nem mindegy, hogy körmondatokban magyarázza el magának, miért is volt szükségszerű mindent mozzanat, avagy egyszerűen azt mondja: „Na. Hát ez most nem működött. Okulnom kell belőle!”
Kényelmetlen dolog lehet a másik személyt szembesíteni a gondolatainkkal és érzéseinkkel, de ez az emocionális rizikó az, amely közelebb hoz minket egymáshoz.
Amikor elveszítjük a szerelmünket, az valójában fájdalmas pszichológiai folyamat, mert nemcsak őt kell elengedni, hanem a hozzá fűződő fantáziákat, vágyakat és reményeket.
Aki folyton a „megmentőre” vár, mint királylány a várbörtönben, majdnem mindig egyedül marad, mert mindenkinek a saját életét kell élnie, azért kell felelősséget vállalnia.
Ma már szinte kötelező felismerés kellene hogy legyen a saját felelősségünk tudata, ami elengedhetetlen a céljaink eléréséhez. Aki az egész életét annak szenteli, hogy az életéről szóló titkos vágyait őrizgetve, boldogtalan módon bolyong, olyan úton jár, ahol állandóan azt érzékelheti, „ellenséges” terepen nincs biztonsága, és bölcsebbnek látszik a kivárás stratégiája, és az önigazolások gyártása.
Az önelfogadás és az önbizalom egymással harmóniában működnek jól, és így teszik lehetővé egy érzelmileg kiegyensúlyozottabb élet kialakítását. Ehhez tényleg bátorság kell, de nagyon megéri.
Ha negatív dolgot mesélünk valakinek, az olyan személyes interakció, amely tipikusan bizalommal teli intim helyzetben zajlik, például egy közeli baráttal, akiben megbízhatunk, és aki a beszélgetés során a kölcsönösség jegyében majd szintén megoszt magáról valamit. Ebben a helyzetben kellemes érzelmeket élhetünk át: az empátia, a másik iránti tisztelet, a megértés, a közelség mind megjelenhet. Azonban ha mindez online felületen történik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy kölcsönös jóérzésekre lehet számítani.
Az online beszélgetés körülményei nem feltétlenül kívánják meg, hogy alkalmazkodjunk azokhoz a társadalmi szokásokhoz, melyek a valódi életben keretezik a viselkedésünket.
Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.
A sikeresség sokszor komoly érzelmi változás eredménye, és akkor jön létre, amikor valaki megtanulja szeretni, illetve elfogadni önmagát, felismeri saját öndestruktív működését, és nem engedi a régi vágányra futni az érzelmi mechanizmusait.
Amikor (valóban) sikeres embereket látunk, az ő személyiségjellemzőik között általában ott szerepel, hogy nem rettegnek a hibáiktól, inkább keresik azokat, a kudarcokat pedig arra használják, hogy tanuljanak belőle. Nem haragszanak magukra olyan esetekben, amikor látszik, hogy a kudarc rajtuk kívülálló okok miatt jött létre.
Mondhatjuk, hogy látszólag vannak, akiknek minden sikerül, és vannak az örök vesztesek, de az igazság az, hogy sokszor a kudarc már előre garantált, mégpedig egy saját előállítású tudattalan érzelmi attitűd miatt, ami az öndestrukció.
Bár lehet űrhajónk, másik bolygónk, ahol élünk, ha a gépek meghibásodnak, csak az emberi lelemény és kitartás és az egymás iránti érzelmek lesznek azok, amelyek egy jó élethez juttatnak.
Hagyományosan mindenki szeret úgy gondolni a férfinemre, mint akik mindent kibírnak, nem szoronganak, terhelhetők, és főleg bátrak. Ez a kép persze leginkább egy idealisztikus férfialaké. A valódiak félnek, fájnak, szomorkodnak, stresszelnek és kételkednek, pont, mint a nők.
Jó gyerek nem bántja meg a szüleit – tartja a közkeletű bölcsesség. De azokban a helyzetekben, ahol a szülőnek valóban jó gyereke van, aki nem szeretne mást, mint élni szabadon, ez a bölcsesség már nehéz teherré válik.