Szerte a világon emberek milliói küzdenek azért, hogy életüket örökre megváltoztassák, könnyebbé tegyék; eközben azonban nekik is fájdalommal kell tudomásul venniük, hogy a megoldásokat nem a körülmények diktálják. A sorsunk bennünk van.
Ha a tudomány kijelenti, hogy intuíció vagy spirituális hit útján semmi nem bizonyítható, akkor a sajtó azt elfogadja. Ha a tudomány kijelenti, hogy objektív megfigyelés nem lehetséges tudatosság révén – s a pszichikai belátást rövid úton félresöprik, mondván, hogy az legjobb esetben is véletlen megvilágosodás –, a sajtó ezzel is egyetért. A sajtó és a tudomány valójában nem tiszteli a világban megjelenő érzéseket. A kollektív megfigyelést részesítik előnyben, és a konszenzust nevezik ténynek. Mintha a tudósok és az újságírók nem engednék meg maguknak, hogy emberek legyenek. Voltaképpen ők az idegenek az emberi társadalomban, hiszen konszenzus útján olyan új, tőlük függően új embertípust akarnak kialakítani, amely nem képes érezni. Ha valaki nem „racionális” az ő meghatározásuk szerint, vagy tudományos értelemben elhajló, akkor kiközösítik.
Voltak múltat idéző álmaim és természetesen érzéseim a különböző korokból és helyekről. Nem tudhattam biztosan, mit is jelentenek. Csak annyit tudok, hogy egyfajta tiszta nosztalgiát éreztem azt illetően, hogy az élettapasztalat több, mint aminek manapság hisszük. Nem szívesen használom a reinkarnáció szót, mert túlságosan megterheli a vallásos és érzékelési előítélet. Még abban sem vagyok biztos, hogy a múltbéli tapasztalat a „múltban” történt.