Szemem búsan elmereng
Szürke messzeségen,
S szívem sírva száll tova a
Nyughatatlan szélben.
Az álmok tündérúrnője közeleg feléd, az alkonyati égen át repülve.
Akárhogy nézzük is, egy asszonynak fiatal korában sokkal fontosabb minden kötelezettségnél az, hogy szeressen és szeressék!
Nők sohasem tévednek, s ha igen, értelmes ember nem emlegeti előttük. Jobban teszi, ha a tévedést ő vállalja.
A köd, mint a szeretet, a hegyek szivével játszadozik és szépségből meglepetéseket alkot.
Az élet a harmónia áramlása, ami egyesíti a külsőt a belsővel, a célt az úttal, a jelent a jövendővel. Az élet nem halmoz föl dolgokat, hanem magába gyűjti őket, nem épít, hanem teremt és működése sohasem különül el lényegétől.
Keserű azok sorsa, akik az élet lágy alkonyán új vonzalmakat, új sikereket hajszolnak hasztalanul, akikre nem vár a meghitt otthon, amelyben megpihenhetnek, s akiket nem üdvözöl a lámpa meleg fénye, ha este hazatérnek.
Esős július havában
Némán, mint az éj az árnyban,
Halkan, mint az árny az éjben,
úgy jössz lopva, észrevétlen.
A gyermek minden bölcs szót tud, kár, hogy itt a földön csak kevesen értik meg. Nagy oka van, hogy nem akar beszélni mégsem. Csak egyet akar: és ártatlan arccal tanulja az anyja szavait az anyja ajkáról. A gyermek úgy jön a világra, mint egy koldus, pedig mennyi aranya és gyöngye van. Nagy oka van, hogy álruhában érkezik. Icipici csupasz koldus, aki tökéletesen tehetetlennek tetteti magát – így koldulja a mérhetetlen anyai szerelem gazdagságát.
Ötéves kislányom nem élhet csevegés nélkül. Azt hiszem, életének még egyetlen percét sem fecsérelte el csöndben. Anyja gyakran bosszankodik emiatt, és szeretné félbeszakítani csacsogását, de én nem engedem. Mert Mininek a csönd nem természetes állapot, és én nem is tudom sokáig elviselni hallgatását.
Éjszaka, mikor már elfáradt a zaj, a tenger mormogása tölti meg a levegőt.
Az éjben, mikor az esőverte falevelek sírnak a szélben, az én suttogásom hallod az ágyon, és a nyitott ablakon át a villám fényében az én kacagásom villan be hozzád.
Bár bilinccsé font szívemmel
Tarthatnálak, hogy ne menj el,
S avval téged, amíg élek,
Önmagamhoz köthetnélek!
Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél.
Fűszál hegyén hintázó harmatcsepp, könnyű tánc az Idő peremén: ilyen legyen az életed.
Sötétben kesergő felhőim elfelejtik, hogy maguk takarják el a napot.
Szeretnék egy zugot gyermekem szívének tündérvilágában. Tudom, hogy a csillagokkal beszélget, és az ég lehajol hozzá, hogy megsimogassa: szelíd felhők és szivárványok szórakoztatják.
Amikor elmúlik a fiatalság, az életbe gyönyörű időszak köszönt be – nyugodt és mély, mint a napsugaras ősz. Ebben az időszakban érik meg az élet vetése és a kertben a gyümölcs.