A politikában az a legrosszabb, ha valakit valaminek bélyegeznek.
A bevándorlókat becsapják, mert a jólét ígéretével több ezer kilométeres, veszélyes útra csábítják őket. Embertelen dolog, ha valakit arra kényszerítünk vagy késztetünk, hogy egy másik országban éljen, ahol aztán sorozatos csalódások érik. És akit becsapnak, az dühös lesz. Állandó konfliktusforrás a becsapott bevándorlók tömege. Nem beszélve arról, hogy a dühös fiatalok közül toboroznak a terroristák.
Mi, magyarok általában idejekorán felismertük a veszélyt, és volt bátorságunk a változások élére állni. Amikor összefogtunk, a siker sem maradt el.
Aki azt állítja, hogy tudja, milyen lesz a világ pár év múlva, valószínűleg téved. Láthatjuk, hogy egyik napról a másikra megváltozhat minden, tabuk dőlnek meg, magától értetődő dolgok kérdőjeleződnek meg.
Nekem is a családom a legfontosabb, az ő nyugalmuk, biztonságuk, egészségük, boldogulásuk. Magyarország az egyetlen hely, ahol otthon lehetünk, ők is, én is, ezt kell megvédeni, itt kell biztonságossá, derűssé, barátságossá tenni az életet.
Egy nagycsaládos miniszterelnök helyzeti előnyben van a politikában, mivel egyszerre több nézőpontból is látnia kell a dolgok állását, és naponta kell a különböző érdekeket összebékítenie. Aki indult már a család apraja-nagyjával nyaralni, tudja, hogy miről beszélek.
Tény, hogy a nők más logikával is képesek megközelíteni egy problémát, több árnyalatot észrevesznek.
A magyar társadalomnak van egy nagy józan többsége, amely meg tudja különböztetni egymástól a sorskérdéseket, a nemzeti ügyeket és a pártkérdéseket.
A kereszténység súlypontja kicsúszott Európából. A világ más kontinensein erősebb hitre alapozott életekkel találkozhatunk, mint Európában.
A szabadságot fontosnak tartom, és elfogadom, hogy a tőlünk különbözőeknek joguk van tőlünk különböző módon élni, de ahhoz nem kell idejönni. Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad.
Minden sikernek az ősforrása az a saját kulturális önazonosságunk.
2010-hez képest Magyarországon mindenkinek jobban megy a sora, aki dolgozni akar, és munkából akar megélni. A mi kormányunkkal mindenki jól járt, az ellenzéket leszámítva.
Minden népnek, így a magyarnak is megvan a maga sorsa. Lehet, hogy a nyelvi elszigeteltségünk az oka, lehet, hogy a származásbeli különbözőségünk, a földrajzi helyzetünk, a XX. századi politikai kútmérgezés, nem tudom, de nekünk a saját álláspontunk, a saját politikánk, a saját érdekeinkért történő kiállásunk elismertetéséért kétszer annyit kell dolgoznunk, kétszer bátrabbnak kell lennünk, kétszer nagyobb erőt kell mutatnunk, mint másoknak.
Európa abba a tévedésbe ringatta magát, hogy a politikában lejárt az erős karakterű, erős személyiségű vezetők, Kohlok, Aznarok, Sarkozyk ideje, merthogy – mondják – az ilyen politikus nagyobb kockázatot jelent, mint amennyi hasznot hajt, és az unióban amúgy sem egy közösséget kell vezetni, hanem egy intézményrendszert, ami nagy, duruzsoló gépezetként – amiben mi kisebb-nagyobb fogaskerekek vagyunk – majd elirányítgatja az uniót. Ez a nézet a probléma gyökere. Mert amíg a közös dolgaink jól alakulnak, addig ez a felfogás akár célravezető is lehet, de ha beütnek a kihívások, a veszélyek, ha rossz irányba billen a szekér, ott ez kevés, a bürokrácia nem tud reagálni, akkor oda erős személyiségek kellenek, kellenének.
A migránsügy nem szimplán migránsügy. Okok vannak mögötte, azokra kell figyelnünk, már ha valakit érdekel, hogy mi lesz vele, a családjával, a gyermekeivel és általában azokkal a kötelékekkel, amelyeket hazának, nemzetnek, európai civilizációnak nevezünk.
Magyarországon a történelem során megtanultuk, hogy egy ország határ nélkül olyan, mint a tojás héj nélkül.
Európa azért nem tud világpolitikai tényezővé válni, mert a saját háza táján sem tud rendet tartani.
Ha egy országra rákényszerítenek egy külpolitikát, amit nem akar, azt imperializmusnak kell nevezni.
