Orbán Viktor

Európa abba a tévedésbe ringatta magát, hogy a politikában lejárt az erős karakterű, erős személyiségű vezetők, Kohlok, Aznarok, Sarkozyk ideje, merthogy – mondják – az ilyen politikus nagyobb kockázatot jelent, mint amennyi hasznot hajt, és az unióban amúgy sem egy közösséget kell vezetni, hanem egy intézményrendszert, ami nagy, duruzsoló gépezetként – amiben mi kisebb-nagyobb fogaskerekek vagyunk – majd elirányítgatja az uniót. Ez a nézet a probléma gyökere. Mert amíg a közös dolgaink jól alakulnak, addig ez a felfogás akár célravezető is lehet, de ha beütnek a kihívások, a veszélyek, ha rossz irányba billen a szekér, ott ez kevés, a bürokrácia nem tud reagálni, akkor oda erős személyiségek kellenek, kellenének.

Európa azért nem tud világpolitikai tényezővé válni, mert a saját háza táján sem tud rendet tartani.

Ha egy országra rákényszerítenek egy külpolitikát, amit nem akar, azt imperializmusnak kell nevezni. 

A magyar ellenzéket vagy magyar baloldalt és a nemzeti oldalt nem az választja el hogy a magyarság előtt álló kérdésekre ki ad jobb választ, és erről vitatkozunk. Az a baj, hogy másképp képzeljük el az életet, nem csak a politikát, hanem a magyar életet.