Küzdés az élet, nyugvás a halál;
Ha nyári égen fergeteg is áll,
Mit féltek! Igy virul fel a vidék,
S ha itt-ott fujt is, nem nagy veszteség.
Szerelmi vallomásainkban, dalainkban oly óriásikat mondunk, hogy ha a megszokás el nem koptatta volna őket, valóban nőink kénytelenek lennének szemünkbe kacagni.
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.
Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát…
A népnek foglalatosságot adunk; azon nép, amelynek magával dolga van, nem gondol arra, hogy szabad lehet.
Kétszer hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az előkészület.
A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élete buborék, mely nyom nélkül enyész el.
Ah, a lehetetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves mert kétségbe ejt majd.
Előre csak önhitten útadon,
Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
Hát nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorúnak az, ki boldogtalan?