A titokzatos idegen hatalmaktól való közös félelem erősíti a konteó-hívőkben a csoportösszetartozást, alkalmas az egyéni kudarcok magyarázatára, egyben felment a felelősség alól is, ők semmiről nem tehetnek, minden, ami rossz, az a gonosz háttérhatalmak (szabadkőművesek, zsidók, liberálisok, nagytőkések, brüsszeli bürokraták, gyíkemberek) műve.
A valóság és az álvalóság, az igazság és az áligazság úgy csúszott egymásba napjainkban, mint korábban soha.
Sokan olyan könnyedén kimondják, hogy „depis vagyok”. A szomorúságot, a rossz hangulatot összekeverik a depresszióval. Ha egyszer megtapasztalnák a klinikai depresszió tüneteit, bizonyára óvatosabban fogalmaznának.
Hatvanöt évesen sokkal lazább lettem, mint korábban voltam, örültem, hogy jegy nélkül utazom a villamoson és a vonaton, hetvenévesen meg, hogy ingyen járhatok múzeumba. Nem a spórolás miatt, hanem hogy nem kell a zsebemben turkálni, van-e nálam éppen buszjegy, és nem kell végigállni a hosszú sort a kiállítások előtt. Kezdtem meggyőzni magam, hogy az öregség kész buli, mindenkinek csak ajánlani tudom. A kisebb-nagyobb egészségügyi gondjaimmal meg bajlódjon az egészségügy. Elhatároztam, ha a fene fenét eszik, én akkor is vidám öregember leszek. Már csak a feleségem, a gyerekeim és az unokáim kedvéért is.
Egy bizonyos életkoron túl – szerencsés esetben – már nem akarunk senkinek megfelelni, lekerül a vállunkról a szorongás nyomasztó terhe.
A válásnál mindig megértő és nagyvonalú vagyok. Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes hozzám jönni.
A modern, dolgozó nő nincs már rászorulva,hogy a cselédsorsért cserébe a férfi tartsa el, a védelmét is megoldják a biztonsági berendezések és szolgáltatások. A modern nő intellektuális, szórakoztató, megértő társra vágyik, akivel kölcsönösen felnézhetnek egymásra, aki inspirálja, akivel feltehetően könnyebb a problémákat megbeszélni, akitől jó géneket örökölhetnek, sokat tanulhatnak közös gyerekeik, és aki valószínűleg sikeres is, mert a statisztikák szerint a jobb intellektus és a műveltség nagyobb esélyt ad a sikerre.
Bármily hihetetlennek is tűnik, egy megértő, a terheket közösen viselő, gondoskodó, egyenrangú társ mellett még egy házasság is lehet boldog. Mindenesetre nem árt néha feltenni magunknak a kérdést: Vajon boldog-e mellettünk a feleségünk, illetve a férjünk?
A férfit szaporodási ösztöne hajtja, de ha éppen nem szaporodik, akkor is szívesen gyakorolja a technikát, nehogy zavarba jöjjön, ha hirtelen szaporodnia kellene.
Az elképzelés, hogy biológiai nemének megfelelően minden férfinak és minden nőnek csupán egyféle nemi szerepe lehet – a férfi erős, okos, dolgozik és küzd, a nő meg kussolva élesztgeti a családi tűzhelyt –, már az ókori görögöktől is idegen volt.
Ha az ember olyan idős, mint én, és nyitott szemmel jár, már annyi erős, okos asszonyt és annyi esendő, jellemtelen férfit megismer, hogy tudja, az a vacak kis Y-kromoszóma igazán nem ok a büszkeségre.
A kulturális közeg értékrendje nagymértékben meghatározza a siker esélyét. Például az is értékrend kérdése, hogy egy országban a házi pálinkafőzés adómentes vagy a szépirodalmi alkotások kiadása, hogy az olvasás, a színház, a komolyzenei koncert a sikk, vagy a kolbász-, a borfesztivál, meg a főzőverseny. Hogy a labdarúgást támogatja egy kormány milliárdokkal vagy a minőségi művészetet és oktatást, illetve,hogy szakmai érték szerint tesz különbséget a művészek és a produktumok között vagy politikai szimpátia alapján.
Egyik gyakran emlegetett mítoszunk, hogy „a magyar a legtehetségesebb nemzet”. Ennek a termékeny önámításnak vannak persze feltételei: például néhány nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő hazánkfia, akiknek a teljesítményét aztán magunkra is kivetítjük és általánosítjuk a nemzetre, holott a teljesítményükhöz édeskevés közünk volt.
A sikerein nem gondolkodik el az ember, azokat csak örömmel nyugtázza, a kudarcainkat viszont többnyire másoknak vagy a körülményeknek tulajdonítjuk. Pedig a kudarcaink is a mieink. Érdemes hozzájuk foggal-körömmel ragaszkodni, sokkal többet lehet tanulni belőlük, mint a sikerből.
Nem kell félni a hibáktól, mert aki fél tőle, sosem próbál ki semmi újat.
Nem könnyű tudomásul venni, amikor a gyerekünk elkezd lesajnálni bennünket. Felhúzott szemöldökkel, udvarias, elnéző mosollyal kezdődik. Ez is úgy kamaszkor táján jelentkezik, amikor megreccsennek a szülői puha diktatúra eresztékei, és egyszer csak kiderül, hogy már nem vagyunk istenek a gyerekeink szemében.
Nálunk a családban az a szabály, hogy minden csibészség megbocsátható, ha a gyerek őszintén bevallja, mert a bajban csak úgy tudunk segíteni.
Valamennyire mindenki csal és hazudik. Ki többet, ki kevesebbet. Néha szépítésnek nevezzük, vagy kegyes hazugságnak, néha csak nem mondjuk el az igazságot, mert nem áll érdekünkben.
A művészek, írók, tudósok, mesteremberek vagy bárki, aki képes a munkájában, a hobbijában elmélyedni, féltékenyen őrzi életének ezt a bensőséges zugát.
Három velünk született pszichológiai szükségletünk van, ami nélkül nem lehetünk boldogok: autonómia, kötődés, kompetencia. Vagyis önállóan kívánunk dönteni a saját sorsunkról, szükségünk van az érzelmi kapcsolatra társhoz, családhoz, közösséghez, és hasznosnak, értékesnek akarjuk érezni magunkat, egyben szeretnénk, ha ezt mások is elismernék.