Alig van oly közönséges dolog, mely ne tetszenék humorosnak, ha torzítottan fejezik ki.
Johann Wolfgang von Goethe
271 idézet
1749. augusztus 28. - 1832. március 22.
német író, költő, grafikus, természettudós, művészetteoretikus, jogász és politikus
Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni.
Mestereinknek illendőképpen azokat nevezzük, kiktől mindenkor van mit tanulnunk. E címzést nem mindenki érdemli meg, kiktől tanulunk.
Némely ember kalapáccsal verdesi a falat jobbra-balra, és azt hiszi, hogy mindannyiszor fején találta a szöget.
A sokadalomban semmi sem múlik azon, hogy ismerjük az embereket, hanem hogy adott pillanatban okosabbak legyünk azoknál, kik előttünk állnak. Bizonyság erre minden vásár és vásári kikiáltó.
Jobban ismernők egymást, ha nem akarnók magunkat örökösen egy sorba helyezni másokkal.
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd,
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Mint hogyha újjászülten élnél.
Mit akar? – kérd meg minden naptól.
És minden nap felel majd akkor:
Tetteidnek tudjál örülni,
Más tetteit tudd megbecsülni;
Főként ne gyűlölj egy embert se,
S a többit hagyd az Úristenre!
Az emberek a legjobb akarat és igyekezet mellett sem tudják kiismerni egymást; ehhez hozzájárul még a rosszakarat is, ami mindent elferdít.
A bőkezűség mindenkit megkedveltet, különösen ha alázatossággal párosul.
Hogy mindazt teljesíthessük, amit elvárnak tőlünk, a kelleténél többre kell tartani magunkat.
Ami szívből jön, csak arra
dobbannak meg más szívek.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.
Az ember csak az öröm és a bánat által tud meg bármit magáról és a végzetéről: megtanulja, mit kell tenni és mit kell elkerülni.
Az összes ismeretet, amit birtoklok, mindenki más képes megszerezni, de a szívem kizárólag az enyém.
Minden, minden elmúlt! Semmi jele annak a volt világnak, egyetlen szívdobbanás sem maradt akkori érzéseimből. Mintha kísértet volnék, amely visszatér kiégett, romos kastélyába, dús fejedelem korában maga építette, tündöklőn fölékesített palotájába, amelyet haldoklásában is reménnyel telve hagyott szeretett fiára.
Hogy nektek, ha valamiről szó esik, azonnal véleményt kell mondanotok: ez ostobaság, ez okos dolog, ez helyes, ez csúf! Mit ér ez? Rájöttök talán bármilyen tett belső összetevőire? Biztonságosan meg tudjátok állapítani az okokat, amely miatt az történt, ami történt, és miért úgy, ahogy? Ha értenétek a hogyanját, nem ítélkeznétek olyan sietve.
A messzeséggel is úgy vagyunk, mint a jövővel: képzeletünk előtt valamilyen nagy, derengő, kerek teljesség, belemosódik az érzésünk, ahogy a látásunk is elmosódik, és jaj, nagyon jó lenne mindenestül beleolvadni, egyetlen pompás, isteni érzéssel eltöltekezni – de sajna, ha odasietünk, ha itté válik az ott, máris ugyanolyan minden, mint volt, máris koldusságunkban ácsorgunk, korlátaink között, és csak a lélek epedezik tovább az enyhületért, amely ugyan hova illant?
A legrosszabb, ami az emberrel történhet, ha rosszat gondol önmagáról.
A gondolkodó ember java és boldogsága, hogy a kifürkészhetőt kifürkéssze, s a kifürkészhetetlent csöndes áhítattal tisztelje.
