Feldmár András

Feldmár András

1940. október 28. -

Kanadában élő, magyar származású pszichoterapeuta

A benned lévő automatikus szokásmintázatoknak az égvilágon semmilyen jó hatásuk nincs rád. Teljesen automatikusak, csak arról szólnak, hogy megtanultad, és folyton alkalmazod őket. Ha meg akarsz szabadulni tőlük, le kell lassítanod a tempót, fel kell ismerned őket, szembe kell menned velük. Fel kell szabadítanod magad ezektől a teljességgel önműködő, vírusszerű szokásoktól, amelyek javarészt elkerülő tanulással ivódtak beléd.

Megfigyeltem, hogy a legtöbb ember, aki terápiába jön hozzám, megszégyenülten ül velem szemben. Mélységesen szégyelli magát. Márpedig ez azt jelenti, hogy nem fog megváltozni. Miért? Mert ha azt gondolom magamról, hogy „én ilyen és ilyen vagyok”, akkor tutira nem fog történni semmi. így nem lehet megváltozni. Hiába kérdezgeti bárki is, miért nem csinálsz valamit másként. Persze, hogy így szól a válasz: „Nem, nem, én ilyen vagyok.”

Ha túl nagy feladat az, amit meg kell tennem önmagamhoz képest, akkor szorongok. Ha túl kevés, akkor unatkozom. A flow a szorongás és az unalom között az a pici út, ahol se nem szorongok, se nem unatkozom – ez a boldogság.

Az egyetlen dolog, ami biztos, az a halál. Az időpontja nem biztos. Nem tudhatod sem a sajátodét, sem azokét, akiket szeretsz. Ezek tudatában fel kell tenni a kérdést: hogyan éljek? Az én magamnak adott válaszom erre az, hogy ha valamit csinálni akarok, azt MOST csináljam, ha valamit mondani akarok neked, azt MOST mondjam, mert tíz perc múlva már lehet, hogy egyikünk nincs itt.

Ahhoz, hogy hatékonyan változtassak az életemen, a kapcsolataimon, a környezetemen, tisztában kell lennem a valósággal, tiszteletben kell tartanom, el kell fogadnom úgy, ahogy van.

Az igazi beszélgetés az, amiben az igazság megmutatja magát. Egy jó dialógus szeretettel teli, amiben sem a másik nem tudja, mi a tuti, sem én, de ha jóindulatúak és őszinték vagyunk, megjelenik közöttünk az igazság. Nagy élmény.

Hallgasd meg, hogy mit mond a szíved. Vannak olyan vágyaink, amiket belénk injekcióztak. Amiket más akart, hogy mi vágyjunk. Sok olyan vágyunk volt, amire valaki azt mondta, nem jók, és száműztük őket valahova messzire. A szívünk pontosan tudja, hogy mit akarunk, és mit nem akarunk. Ha az egysejtű organizmusok tudják, mit akarnak, akkor te is tudod!

Van-e értelme az életnek? Hála istennek, nincs! Mert ha lenne, akkor mindenkinek tudnia kellene, mi az, és komolyan kellene vennünk! De szerencsére nincs! Akkor tehát szabadok vagyunk, hogy mindannyian egyenként magunknak kreáljunk értelmet.

Van-e élet a börtön után? Sokak számára nincs. A legtöbben szabadulás után újra ugyanott kötnek ki – erőszak, árulás közepette.

Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak. Ez a minimum ahhoz, hogy én azt mondhassam, hogy szeretlek. Mert ha azt mondanám, hogy nem tudnálak bántani, az hazugság. Vagy én akkor egy hatalom nélküli senki vagyok. Tehát hogyha azért nem bántlak, mert nem tudlak bántani, az nem jelenti azt, hogy szeretlek. De ha tudnálak bántani, és elhatároztam, hogy nem foglak soha, akkor szeretlek. Ha én azt ismételgetem, hogy én szeretlek, szeretlek, szeretlek, és közben bántlak, akkor mégsem szeretlek. És hogyha megszégyenítelek, akkor sem. Akkor bántlak. A bántás szerintem nem lehet szeretet. Az én szókincsemben az egy bántás.

A trauma egy olyan esemény, ami annyira megrázza az organizmust, hogy azt követően nagyon nehéz újra megtalálnia valakinek az egyensúlyát. Tehát a trauma az olyasvalami, ami megtörtént, de amiről nem lehet beszélni, amivel kapcsolatban úgy kell tenni, mintha soha meg sem történt volna.

A gyerekeket beskatulyázzuk, iskolába küldjük őket, mintha egyforma kis állatkák lennének. És akkor ott szenvednek. Ha pedig valami bajuk van, akkor nem azt mondjuk, hogy nahát, talán egy másik környezet jobb lenne neki, hanem (…) hívjuk a pszichológust.

Mások ezeket keresték még